A visszatérés kétarcúsága - The two-facedness of comebacks

English-version below

 „Ha elég bátor vagy a búcsúhoz, az élet egy új köszöntéssel jutalmaz meg” – írja Paulo Coelho. Tudom, elég sablonos valamit egy Coelho idézettel kezdeni, de ezt a mondatot nagyon sokszor újra elővettem, mikor befejeződött az erasmusos mobilitásom, és hazajöttem. Nem tudtam, akkoriban csak reméltem, hogy igaz.

Nem mondanám, hogy nagyon bátor voltam, sőt, igazából meglehetősen féltem elbúcsúzni. Kétségeim voltak, vajon elég erős kötelékeket építettünk-e fel a hónapok során a barátaimmal, hogy bírják az idő és a távolság próbáját.

Mikor visszatértem, minden normálisnak tűnt. Normálisnak, valahogy mégis teljesen másnak. Igen, a kételyeim ellenére kiderült, hogy erősnek bizonyultak azok a kötelékek, sikerült életben tartanunk a barátságunkat.

Miért érzem magam mégis ilyen furcsán? Ez ugyanaz az egy évvel ezelőtti életem, miért van bennem valahol mélyen mégis egy hang, ami azt mondja, valami nem stimmel? Mindenki meglepődött, de a legboldogabb mosollyal az arcán köszöntött minket, ugyanazokat a szoros öleléseket kaptuk, amik annyira nagyon hiányoztak. Ezt a furcsa érzést azóta sem tudom leírni, talán túl összetett, hogy szavakkal kifejezhető legyen, és ez rendben is van így.

Mikor a buszállomáson vártunk, hogy felszálljunk arra a járműre, ami a reptérre visz minket, láttam egy lányt, aki vígasztalhatatlanul sírt. Kiderült, ő is erasmusos diák volt, és épp akkor ért véget a mobilitása. Valamiért meg akartam nyugtatni, ezért biztosítottam róla – akkor már tapasztalatból -, hogy mikor visszajön, minden ugyanolyan csodás lesz, mint azalatt az idő alatt, amíg először itt volt. Megértettem, a legmélyebb szinteken, hogy min ment akkor keresztül. Megértettem azt is, hogy ha valaki nekem nem egészen hét hónappal ezelőtt ugyanazokat a mondatokat mondta volna, mint én neki, egy cseppet sem segítettek volna. Mégis megtettem. Valahogy, ha másoknak azt mondjuk, hogy minden rendben lesz, mi is egy kicsit jobban elhisszük.

A búcsúzás sosem vált egyszerűbbé, sőt, minden alkalommal nehezebb lett. Mégis megérte. Elbúcsúznék ezer alkalommal, összetörném a saját szívemet újra és újra, ha ez azt jelentené, hogy láthatnám és tölthetnék egy kis időt a barátaimmal.

„Ha elég bátor vagy a búcsúhoz, az élet egy új köszöntéssel jutalmaz meg.” Most már egyáltalán nem kételkedem, hogy igaz-e. Mert az. Még találkozunk, ha nem előbb, hát később. Köszönöm mindenkinek, aki csodálatossá varázsolta a visszatérésünket!

“If you are brave enough to say goodbye, life will reward you with a new hello” – says Paulo Coelho. I know it’s lame to start something with a Coelho quote but this one I used to read millions of times when my Erasmus ended. I didn’t know, I was only hoping it’s true.

I wasn’t brave, I was really scared to say goodbye, I had lots of doubts if I built strong enough connections to make them last.

When I came back everything felt normal. Normal but at the same time completely different. We did manage to build strong enough bonds with my friends, we managed to keep our friendship alive.

Why do I feel so strange then? It’s my old life, it’s the same as it used to be a year ago, why do I still feel something deep inside that tells me it’s not right? Everybody greeted us with smiles of surprise and joy, everybody gave us the same tight hugs I was missing this whole time. This feeling I still can’t explain. I think it’s just too complex to be described by words and that’s okay,

When we’d been waiting for the bus that brought us to the airport I saw a girl bawling her eyes out, She was an Erasmus student too and her mobility just ended. For some reason I wanted to comfort her saying that when she comes back later it’s gonna be just as good as her time that’s just ended. I could relate to her on the deepest level. I knew exactly what she was going through, I knew that not exactly seven months ago  it hadn’t helped me if someone told me what I told the girl now. And I still did it. Somehow telling others that it’s gonna be alright makes me believe it too.

Saying goodbyes never got easier, in fact, they became harder each time. It’s still worth it tho. I’d go through saying goodbye hundreds of times, I’d break my heart over and over again if I could meet these amazing people again and spend even just a little time with them.

“If you are brave enough to say goodbye, life will reward you with a new hello.” Now I don’t doubt it anymore. It is true. We will meet again one day or another. Thank you for everyone that made me feel loved in my comeback journey!

The last

La banda de Benidorm

 (Magyar változat lejjebb.)

I'm writing this part in the end of May because I know that when it comes to actually saying goodbye, I wouldn't be able to see through my tears. But I still hope you can get it and understand what I want to deliver with this little message.

I've tried not to take anything for granted these past months and I think I kinda did well. I enjoyed and lived every moment as if they were the last. I never thought I'd be sad to end the school year or to not be able to go out every other night. Also, I would've never thought that people can be this important for me after such short time of knowing each other. But in this city, I met the most beautiful souls and kindest hearts and I can't be more grateful for every single minute spent with them. It's easy to be a good person and to change my perspective about life when I'm around such good people. This might sound cheesy, but you guys actually made me be my best self which is insane but true. I can't thank you enough.

Also, however beautiful Spain is, for me it's never been about the place. I've been to cities and beaches that took my breath away but if it wasn't for these people, I couldn't have enjoyed it half as much as I did this way.

Yes, I've changed. It's still funny that most of the people I've met told me that when they first saw me, I was silent and that they never would've thought that I am actually fun. As bad as it might sound, it is positive feedback but as I said before it's not only about me. These guys made me open up and experience things from a different perspective, with a different mindset. Giving and getting lots of love became part of my everydays which - I promise - I'm gonna try to keep on doing when I go home too.

I fell in love with this version of me. I fell in love with this community and every single soul I could connect with, without me even noticing it at first.

There are certain things that will bring back so many memories. The taste of beer, for example, will always remind me of my first time drinking it (and actually enjoying it) in a kinda lame house party with not that lame - kinda the coolest even -  people. It will always remind me of all the nights with my American in Museo de la Tapa, of all the pre-party drinking with Ingrid, of the evening at the beach in Benidorm, of all the late-night-tipsy-goodbye-gethomesafe-hugs that felt like nothing before. Remind me of the night when we couldn't decide if we should go to Luminata or not and then we ended up having deep-ass conversations about everything in Laura's balcony.

It's kinda funny tho because as I'm writing about these things, I'm smiling but sadly, the people who don't know these guys, who could never experience this kind of stuff, can't really feel what I feel. It's bittersweet because I'm sad and feel bad for them but also in this way I know that these memories are irreplaceable and the most precious things in the world.

I should end this now. I hate endings tho - you all probably know this by now - so it's the hardest for me.

I just want to say thank you. All of you reading this. I've been through a lot; I've cried a lot but when it comes to you guys I'll always smile because I know that these memories are mine forever and that no one can take them away from me.

Love you all, hope to see you again.

En Badulake

I dedicate this part to:

♡my Hungies, Ingrid and Kinga. We've been through a lot; I love that we only got closer as time went by;

♡Laurita, who has the sweetest soul I've ever known. Without you I wouldn't have had the opportunity to meet all the people mentioned below. I will forever be grateful for this and for all the love and positivity I've got from you throughout the year. I feel the luckiest to have had the chance to meet and experience such extraordinary things with you. You deserve the world, don't forget!!;

♡Isabella aka Iza, my American, my dear friend and flatmate. I wish we could've spent more time together, I really do. But I still think that my first semester was beautiful and great because of you. Being in La Manga, crying while the sun was going down was one of the most special feelings in the world. I couldn't have wished for a better person to spend my first beach-sunset and my first semester with. Love you, hope to see you again!!;

♡Carlito, Luka, Erindi. We kinda met randomly, I hadn't even known you when the girls told me to go to your house party at the beginning of the first semester. It was one of my best decisions ever that I ended up saying yes. You all have great hearts, pure souls and I'm so in love with your friendship (this goes for everyone tho, I adore these friendships, idk I just do). I'll always remember you guys as the first people who had a big impact on me - in the best possible way. Kinda wanna tell more, but I already told you hundreds of time how much I love and appreciate you, so just know that I still do. You guys were my first comfort-characters, I'll never forget it;

How fucked up were we in a scale of 1-10?

♡Jhanvi, who I got to know a bit later than the guys but when we had the chance to hang out, I realized that you spread the same love and energy as the others in your class. Honestly, I can't believe that it's possible to have so many good people in one place;

♡José aka Josi(to) who I still remember was the first one that came to us right after our first gymnastics class asking if we wanna do something together. I think you said that you'd beat me in jump rope - until this day we haven't tried it but never say never I guess. You are such a nice guy with a pure heart, I love you for that;

This pic took too long but we finally have one together

♡Aziz who never stops taking care of us even if he always seems like bullying us. Both of you guys feel like if you were my non-existent little brothers, I wish I could protect your pure energy forever. I appreciate that you always pay attention and give us so much love. I'm glad we could be the first Erasmus students you got to know;

♡Adrian, Tristan, Vishwa. I was thinking on writing Luka with you but when I got to know him you weren't really here sooo. Anyways... I can't really put into words how much I appreciate you guys. Honestly, when Laura asked me if I wanted to go to Benidorm, I wasn't sure because I didn't know you and I've always been uncomfortable around new people. But y'all made us feel involved and loved every time we hung out and I can't feel more grateful for it. Thanks a lot! I have an unexplainable amount of love for you, hope you can feel it;

♡ Alex who, even when he was in the middle of writing his thesis, he could spread joy and positivity. I literally never saw you upset or rude, you're just a nice person with extraordinary energies who always came to me when I needed a hug. I'm so grateful we met;

♡Tingting who I didn't have many opportunities to spend lots of time with but when I did, I got to know a girl full of energy and bravery. I love how you were always so present in the moment and were enjoying it a lot. I adore this energy, I wish you'd always stay the same;

♡Eray/Eraky/Eroic who's one of the funniest people I know. It's almost comical how starbucks employees can't spell his name. He also taught me and Laura how to pose properly which we weren't that good at lol. There are people who are just easy to be around and you, my friend are definitely one of them. I think, you seem like a tough guy but not even that deep down in you, you have a beautiful heart a kind soul. You’ll always stay our group’s Turkish spice;

Before I almost die from the amount of food I ate while Eraky is still hungry after a burger and fries

♡my other Hungies, Emcsi and Dorci. We met in Badulake. They recognized that we're Hungarians when I was shouting "I'm not drunk enough for this" in Hungarian. You guys were such a good company even tho we couldn't hang out a lot. You're giving me the vibes I rarely get from Hungarians and that's a thing I'll remember always;

♡Carlos and Marco who I got to know too late which I'm really sad about. You guys were so welcoming, we could've literally gone to your house anytime, you'd have greeted us with warm hugs and open doors. Thanks a lot for that!

Besides, thanks for the second years, especially Ewan and Luke, who were always sooo fun to be with, the third years who are the best class ever, especially Leith who’s literally one of a kind, the fourth years, who greeted me with so much love in my first class alone as an Erasmus, Alessandro, who's always waving us and is seemingly happy when he sees us in parties - I'm glad I had the courage to talk to you more tin the second semester -, our new Erasmus friends, Teun and Lisanne who are the coolest Dutch girls ever and are really easy to be around too, my teachers, especially Tisco, Sebas and Oriol who were the perfect examples of the teachers I've never had but always wished for. I would also love to thank my family and friends at home who were always the most supportive and who’ve been waiting for me to go home this long-long time. I’ll be home soon, you don’t have to wait that much anymore. Thank you, I love you all!

A keménymag

I obviously can't put everyone here but if you're reading it thinking that you'd deserve to be here too you really do and you're always welcome to talk to me. I had lots of people who I've met in the previous months, sorry if I left you out. I still love you tho.

I can't quite explain what's exactly going through my mind now. At the time I still have a couple of weeks here, but I just wish I could stop time and stay in this world a little longer where I don't have to think about the future, about my home uni, about all the shit that's going on in my country. Being here with you guys feels like a never-ending vacation by the sea with sunshine and a cold-ass cocktail in a toucan-shaped glass. I wish I could stay here. I wish this never had to end. I wish you felt what I feel now. I wish I could give you all my love.

I wish you all the best, guys.

Love you all from the bottom of my heart!!

Puszi, puszi,

Vica/Éva

Honestly never forget this weekend

En Badulake pt.2

La Manga, a miraculous place with miraculous people

No comment lol - Ingrid pls don't kill me

Ezt a részt május végén írom, mert tudom, mikor tényleg eljön az ideje a búcsúzásnak, nem látok majd át a könnyfátylon a szemem előtt. De remélem, azért átjön, amit üzenni akartam ezzel a rövid résszel (aminek a tárgyalása rövidebb, mint az ajánlás, ami nagyrészt az angolul beszélő barátaimnak szól, de leírom magyarul is, így talán rájön az az olvasó is, hogy mit jelentett nekem ez a néhány ember ez alatt a rövidke 10 hónap alatt, aki soha nem találkozott velük). Emellett ki kell emelnem, hogy először írtam angolul, és utána próbáltam lefordítani magyarra, ezért lehet néhol kusza a szöveg. De vágjunk is bele!

Nagyon próbálkoztam nem biztosra venni semmit az elmúlt hónapokban, és szerintem ez egészen jól sikerült is. Minden pillanatot úgy éltem meg és élveztem, mintha az utolsó lenne. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen szomorú leszek, mikor vége lesz a szorgalmi időszaknak, vagy akkor, mikor nem tudok minden második este bulizni vagy iszogatni menni a barátaimmal. Emellett azt sem gondoltam volna soha, hogy emberek ennyit fognak nekem jelenteni ilyen rövid ismeretség után. De ebben a városban olyan csodálatos lelkekkel és gyönyörű szívekkel találkoztam, akikért nem tudok eléggé hálás lenni. Annyira könnyű jónak és jól lenni, mikor ezekkel az emberekkel vagyok, és ez lehet, nyálasan fog hangzani, de ezek a srácok tényleg előhozták belőlem a legjobb énemet, amit nem tudok eléggé megköszönni.

Őszintén megmondva, bármennyire csodálatosan gyönyörű ország is Spanyolország, nekem sosem a hely számított. Igen, voltam olyan városokban és olyan tengerpartokon, ahol minden egyes pillantásnál elállt a lélegzetem és szótlanul álltam, könnybe lábadt szemmel, de ha nem ezekkel az emberekkel éltem volna át az adott a pillanatokat, feleennyire sem lettek volna meghatározóak az életemben.

És igen, változtam. Vicces, mert még most is, mikor találkozom új emberekkel, azt mondják, hogy az elején nagyon visszahúzódónak tűntem és nem gondolták volna, hogy egyébként olyan vagyok, aki valójában vicces és szórakoztató. Bármennyire is rosszul hangozhat ez elsőre, számomra mégis pozitív visszajelzés. De ahogy korábban is mondtam, ez nem csak nekem köszönhető; ezek a srácok segítettek nyitottabbá válni az élményekre, más emberekre, az élet olyan oldalára, ami eddig valahogy elkerülte a figyelmemet. Az, hogy kimutassam a szeretetemet, a mindennapjaim részévé vált, és ígérem, megpróbálom ezt folytatni otthon is.

Szerelmes lettem az új énembe, ebbe a közösségbe és minden egyes lélekbe, akivel olyan szinteken sikerült kapcsolódnunk, amire korábban nem is számítottam.

Valahogy vannak olyan dolgok, amikre, ha gondolok, valószínűleg ezer emléket felidéznek majd. A sör íze például majdnem biztosan emlékeztetni fog arra a pillanatra, mikor először kóstoltam egy elég béna házibulin nem olyan béna – sőt, elég menő és kedves – emberek társaságában. Emlékeztetni fog arra a megszámlálhatatlan mennyiségű estére, amit az amerikai barátnőmmel töltöttünk az El Museo de la Tapa nevű helyen, vagy az alapozásokra a bulik előtt Ingriddel. Vagy arra a felejthetetlen délutánra Benidormban a tengerparton, amikor tudtam, ilyen életet akarok élni onnantól kezdve, vagy az összes késő-esti-jóéjt-vigyázzmagadra-ölelésre, amik megmagyarázhatatlan módon megmelengették a szívem. Vagy arra a nem is olyan rég történt hajnalra, mikor az utcán állva nem tudtuk eldönteni, bemenjünk-e egy Luminata nevű helyre, végül pedig inkább felmentünk Laura lakására és az erkélyen beszélgettünk mélyebbnél mélyebb témákról.

Kicsit vicces amúgy, mert ahogy írom ezeket a sorokat, szinte észre sem veszem, hogy mosolygok, de sajnos azok az emberek, akik nem tapasztalták meg ezeket az élményeket ezekkel az emberekkel, sosem fogják tudni, mit is érzek valójában. Ez a gondolat annyira keserédes, hiszen szomorú vagyok, hogy bármilyen keményen próbálkozom, nem tudom átadni úgy a dolgokat, ahogy történtek, de boldog is vagyok miatta, hiszen ez mutatja, mennyire felfoghatatlanul csodálatosak és pótolhatatlanok ezek az emlékek – talán az egyik legfontosabb dolgok az életemben ebben a pillanatban.

Lassan be kéne fejeznem. De utálom a befejezéseket, szóval ez a legnehezebb része az egésznek számomra.

Csak szeretném megköszönni – és itt jön az a rész, ami a magyarul olvasóknak annyira talán nem releváns, de aki magáénak érzi ezeket a szavakat, nyugodtan vegye magára. – Mindenkinek, aki ezt olvassa, szeretném megköszönni. Annyira sok dolgon mentem keresztül az elmúlt időszakban; sokat sírtam, de mikor rátok gondolok, srácok, mindig, minden alkalommal mosolyogni fogok, örömkönnyekkel a szememben, mert tudom, hogy ezek az emlékek örökké az enyémek maradnak, és nem veheti el tőlem őket senki.

Szeretlek titeket, remélem, még találkozunk.

Ezt a részt a következő embereknek ajánlom:

♡ a magyarjaimnak, Ingridnek és Kingának. Annyira sok mindenen mentünk keresztül együtt és imádom, hogy csak közelebb kerültünk egymáshoz ezidő alatt.;

♡ Lauritának, aki a legcsodálatosabb lelkű ember, akit valaha ismertem. Nélküled soha nem találkoztam volna a lentebb említettekkel, ezért nem tudok elég hálás lenni, ahogy azért az elképesztő mennyiségű szeretetért és pozitív energiáért sem, amit az itt töltött időm alatt adtál nekem. A legszerencsésebb embernek érzem magam, hogy találkoztunk és annyi fantasztikus élményen mentünk keresztül együtt. Remélem tudod, hogy minden csodálatos dolgot megérdemelsz, ami történik veled.;

♡ Isabellanak, vagyis Izának, az amerikaimnak, kedves barátnőmnek, lakótársamnak. Azt kívánom, bár több időt tudtunk volna együtt tölteni. De így is azt gondolom, az első szemeszterem miattad volt gyönyörű és meghatározó része az életemnek. Életem első tengerparti naplementéjét veled éltem át La Mangában. Még ma is emlékszem, ahogy ott álltunk a puha homokban, könnyes arccal – talán az egyik legvarázslatosabb dolog volt ez, amit valaha átéltem. Nem is kívánhattam volna magamnak jobb embert erre és arra sem, hogy az első szemeszterben a lakótársam legyen. Szeretlek, remélem, még találkozunk.;

♡ Carlitonak, Lukának, Erindinek. Elég random módon találkoztunk; mikor a lányok mondták, hogy menjünk el abba a bizonyos házibuliba, még nem is tudtam, kik vagytok valójában. De életem egyik legjobb döntése volt, hogy végül igen mondtam. Mindannyiótoknak olyan csodás, jó szívetek van, amit nagyon nehéz találni ebben a világban, valamint a barátságotokat is csak csodálni tudom. (Ez egyébként itt mindenkire vonatkozik). Mindig úgy fogok rátok emlékezni, mint az első emberekre, akik hatással voltak rám, a szó legjobb értelmében. Annyi dolgot szeretnék még mondani nektek, de már ezerszer elmondtam, mennyire értékellek titeket. Azt hiszem, ti voltatok - főleg Carlito - az első olyan emberek, akikkel mindig biztonságban és kellemesen éreztem magam, ezért nagyon hálás vagyok. Szeretlek titeket;

♡ Josénak, vagy Josi(to)-nak, akire még most is emlékszem, hogy az első ember volt, aki gimnasztika óra után odajött hozzánk és megkérdezte, van-e kedvünk együtt lógni. Arra is emlékszem, hogy azt mondtad, legyőznél engem kötelezésben, amit azóta sem próbáltunk ki, de soha ne mondd, hogy soha, asszem. Szerintem te egy nagyon jó srác vagy, tiszta lelkű, csodás gondolatokkal, ezért nagyon szeretlek;

♡ Aziznak, aki soha nem áll le azzal, hogy a gondunkat viselje Ingriddel, még akkor is, ha úgy néz ki kívülről, mintha cseszegetne. Josival mindketten olyanok vagytok nekünk, mint a nem létező öcsikéink. Valahol azt kívánom, bárcsak örökre védelmezni tudnám a tiszta kis energiáitokat. Nagyon értékelem, hogy mindig odafigyelsz minden apró részletre, és rengeteg szeretetet adsz nekünk. Örülök, hogy mi lehettünk az első Erasmusosok, akiket ismertetek ;

♡ Jhanvinak, akivel később ismerkedtem meg, mint a srácokkal, de amint tudtunk egy kis időt tölteni egymással, rájöttem, hogy ugyanazokat az energiákat árasztja, mint egyébként mindenki abból az osztályból. Őszintén nem tudom elhinni, hogy ennyi fantasztikus ember létezhet egy helyen.;

♡ Adriannek, Tristannek és Vishwának. Azon gondolkodtam, hogy Lukát is ide kellett volna írnom, de mikor megismerkedtem vele, ti még nem voltatok itt, szóóóóvallll… Mindegy is. Nem igazán tudom megfogalmazni, mennyire értékellek titeket, srácok. Őszintén szólva, mikor Laura megkérdezte anno, van-e kedvem menni Benidormba, először elgondolkodtam, mert nem ismertelek titeket, és mindig is kényelmetlenül éreztem magam új emberek társaságában. De ti annyira befogadóak és kedvesek voltatok velünk (Ingriddel és velem) minden egyes alkalommal, mikor együtt lógtunk, hogy később meg sem fordult a fejemben, hogy kényelmetlenül érezném magam a közeletekben. Ezért végtelenül hálás vagyok, köszönöm szépen. Felfoghatatlan mennyiségű szeretetet érzek irántatok, remélem, kicsit átjön nektek is;

♡ Alexnek, akivel, még ha a szakdolgozata írásának kellős közepén is találkoztunk, árasztotta magából a pozitivitást és jókedvet. Szerintem Alex egy olyan ember, akinek páratlan energiái vannak, amik semmihez sem hasonlíthatók. Mindig öröm vele együtt lenni. Emellet ő volt az az ember, aki mindig, mikor rosszul éreztem magam, felajánlott egy ölelést, ami nekem nagyon sokat jelentett. Nagyon hálás vagyok ezért neki;

♡ Tingtingnek, akivel bár nem volt szerencsém olyan sok időt tölteni, de mikor sikerült, megismerhettem egy nyitott, boldog, bátor lányt, aki soha nem félt a pillanatban élni. Nagyon remélem, és kívánom, hogy mindig ilyen maradj;

♡ Eray/Eraky/Eroik barátomnak, aki az egyik legszórakoztatóbb ember, akit ismerek. Emellett majdnem komikus, hogy a starbucks-os alkalmazottak nem bírják leírni helyesen a nevét. Egyébként ő próbált megtanítani minket Laurával pózolni, de nem jött össze – ez persze nem az ő hibája lol. Vannak olyan emberek, akikkel csak olyan könnyű együtt lenni valamilyen megmagyarázhatatlan okból, és te, barátom, pontosan ilyen vagy. Azt hiszem, kívülről talán azt gondolhatjá az emberek, hogy egy kemény gyerek vagy, de belül, nem is olyan mélyen, érző szíved és csodás lelked van. Mindig is úgy fogok rád emlékezni, mint a csapatunk kis török fűszerére;

♡ a másik magyarjaimnak, Emcsinek és Dorcinak. A Badulakéban találkoztunk. Onnan jöttek rá, hogy magyarok vagyunk mi is, hogy azt kiabáltam Ingridnek: „Én ehhez még nem vagyok elég részeg!” Lányok, olyan jó társaság voltatok minden egyes alkalommal, még ha azok az alkalmak majdnem, hogy kevésnek is bizonyultak. Olyan hangulatot árasztottatok, amit magyar emberektől ritkán kapok, amiért nagyon, nagyon hálás vagyok;

♡ Carlosnak és Marconak, akikkel a legnagyobb sajnálatomra csak későn lettünk jóban. Ti srácok annyira közvetlenek és befogadóak voltatok, hogy szerintem, ha az éjszaka közepén mentünk volna a lakásotokba, hogy van-e egy szabad kanapétok, akkor is nyitott ajtóval és hatalmas ölelésekkel fogadtatok volna minket. Ez főleg azért fontos nekem, mert még valóban nem ismerjük egymást annyira, mégis az a közvetlenség, amivel a spanyolokat mindig jellemzik, bennetek megvan, még ha egyikőtök nem is spanyol. Ezt nagyon köszönöm.

Emellett, a teljesség igénye nélkül szeretnék köszönetet mondani a másodéveseknek, kiváltképp Ewannek és Luke-nak, akik mindig nagyon szórakoztatóak voltak; a harmadéveseknek, közülük is kiemelendő Leith, aki, ha nem lenne, ki kéne találni, de nem lehetne – emellett ez a kedvenc osztályom, csak mert olyan jó osztály -; a negyedéveseknek, akik tárt karokkal fogadtak életem első Erasmusos óráján egyedül még az első szemeszterben; Alessandronak, aki mindig mindenhol integet és mikor a bulikban összefutunk is úgy tűnik, mintha nagyon örülne nekünk; az új Erasmusos barátainknak, Teunnek és Lisannenak, akik a legmenőbb holland lányok valaha; valamint a tanáraimnak, legfőképp Tisconak, Sebasnak és Oriolnak, akik a tökéletes példái az olyan tanároknak, akikhez nekem korábban még sosem volt szerencsém, de mindig is szerettem volna, hogy legyen. Emellett köszönöm a családomnak, és a barátaimnak otthon, akik mindenben támogattak, és akik mindig a legnagyobb szeretettel vártak haza. Hamarosan otthon leszek. Szeretlek titeket.

Nyilvánvalóan nem tudok mindenkit itt szerepeltetni, de ha úgy érzed, neked is szól ez a rész, akkor igazad van. Nagyon sok emberrel találkoztam az elmúlt hónapokban, nagyon sajnálom, ha valaki kimaradt, de mindenkit is szeretek.

Nem igazán tudom kifejezni azt, mit is érzek most. Mikor ezt írom, még van hátra néhány hetem itt, de azt kívánom, bárcsak megállíthatnám az időt és itt maradhatnék ebben a világban, ahol nem kell a jövőmre, az otthoni egyetememre vagy az országunkban zajló szarságokra gondolnom. Itt lenni veletek, srácok, olyan érzés, mintha egy végtelen nyaraláson lennék a tenger mellett tukános pohárból jéghideg koktélt szürcsölve. Azt kívánom, bár itt maradhatnék. Bár ne lenne soha vége, bár éreznétek azt, amit én érzek most. Bár odaadhatnám nektek minden csepp szeretetemet. De be kell fejeznem.

Mindannyiótoknak a legjobbakat kívánom!

Teljes szívemből szeretlek titeket!

Puszi, puszi,

Vica/Éva

A búcsúzásról

 Ez talán az eddigi egyik legnehezebb rész, amit valaha írtam. Mert mindennek vége lesz egyszer, ami jó hír, hiszen a rossz dolgoknak is, viszont a világ legszomorúbb dolga, hiszen a jóknak is.

A mai (június 10-i) estére talán már úgy készültem, hogy soha nem akarom, hogy véget érjen, mert akkor talán még részesei lehetünk egy kicsit tovább egymás életének ezekkel a srácokkal. De hamar vége lett. Talán kicsit patetikusan is, hiszen az egyik kedvenc szórakozóhelyünk előtt köszöntünk el a számomra legmeghatározóbb csapat néhány tagjától. Nem is tudom, hogy felfogtam-e, vagy alapvetően bárki felfogta-e, de azokban a könnyáztatta pillanatokban nemcsak egymástól búcsúztunk el, hanem az együtt töltött hétköznapoktól, a közös meccsnézésektől, a sörözésektől, esetleges bulizásoktól - azoktól a pillanatoktól, amik eddig bármikor megtörténhettek. Felhívhattuk egymást, ha akartuk, és elmehettünk helyekre együtt. Ennek azonban most vége, és az agyam talán fel sem tudja fogni, mennyire megváltozik minden.

Mikor kijöttem Spanyolországba, felfordult az életem, a szó lehető legcsodásabb értelmében. És lassan, de biztosan, anélkül, hogy észrevettem volna, ez a felfordulás lett az új életem, az új hétköznapjaim. El sem tudom mondani, mennyire imádtam ezt a felfordulást. Imádtam, hogy este tizenegykor még fogalmam sem volt róla, hogy aznap mi várhat rám, hogy mennyi új embert megismerhetek, hogy mennyi új impulzus ér. Hogy emberek egyszerre annyit fognak majd jelenteni nekem, amire soha-soha nem számítottam.

Hogy bár hülyén hangzik kimondani vagy leírni, de a szerelem is az egyik dolog volt, amit vártam az Erasmustól - ez ilyen formájában nem valósult meg, viszont kaptam a sorstól helyette olyan barátokat, akik nem félnek minden pillanatban éreztetni velem, mennyire szerethető vagyok, és hogy mennyire szeretnek is engem valójában. Ez mindennél többet jelent, talán nincs is hiányérzetem annyira miatta.

A mai éjszaka tehát tele volt könnyekkel. Könnyekkel, amelyek az elmúlt napok könnyedségét gyászolják. Könnyekkel, amelyek kilencvenkilenc százaléka a szeretet, a hála és a boldogság könnyei. A maradék egy százaléka a gyász, de azt a leírhatatlanul csodálatos emlékek seperc alatt el is mossák.

Ha valaki megkérdezné most, mit érzek, azt mondanám, úgy érzem, mintha valaki elcsente volna a szívem egy nagy darabját, amely azokkal az emberekkel volt tele, akikkel itt ismerkedtem meg, és akiket csupán néhány hónap után a legcsodásabb barátaimnak nevezhetek. A másik, kisebb darab, ami nálam maradt viszont tele van ezeknek az embereknek az emlékével. És ezt senki a világon, soha nem tudja elvenni.

A búcsúzásban annyira sok érzelem van. Sokszor hallottam az este folyamán, hogy ' but you're coming back'. Ez elmondhatatlanul jól esik, és értékelem, de legbelül tudom, hogy nem lesz már ugyanolyan. Ezért rendelkezik felbecsülhetetlen értékkel ez az elmúlt néhány hónap - mert megismételhetetlen. Keserédes a tudat, hogy semmi nem lesz már ugyanolyan, és talán egy kicsit még fel sem fogtam, de ez egy cseppet sem tántorít el attól, hogy a legszívesebben térjek majd vissza ebbe a csodás közegbe, ezek közé a csodás emberek közé, akik az életem nagyon meghatározó szereplői lettek - még ha csak egy relatív kicsi ideig is.

Hálás vagyok minden elhullajtott könnycseppért, és a nehéz búcsúzásokért. Ezek a nehéz búcsúzások mutatják meg, hogy végtére is megérte minden itt töltött pillanat, megérte kilépni - mit kilépni, kiugrani!!! - a komfortzónámból, megérte tiszta szívből szeretni. Mert ez a legkeserédesebb fájdalom, de az édesség sokkal meghatározóbb benne, mint a keserűség.

Utolsó hetek

 

Hiányosan, de egy része az itteni családomnak múlt pénteken a Badulakeban 

Bár már megírtam azt a részt, amiben köszönetet mondok és elköszönök mindenkitől, még van néhány szűkös hetünk (12 nap pontosan) Murciában. A tény azonban, hogy az a rész már megíródott, előrevetíti miről is fog szólni az aktuális.

Az utolsó hetekre, még ha nagyon azt is gondoltuk, senki nem készíthet fel. Valahogy minden mozdulatban, minden tevékenységben érződik az, hogy ezek akár az utolsók is lehetnek az egyes tevékenységekből. Bár én nagyon szeretnék megtanulni a jelenben élni, valahogy a kisördög olyan korán belemászott a fejembe, és olyan szépen befészkelte magát, hogy már szinte lehetetlennek tűnik kiűzni onnan.

Ez a kisördög az a bizonyos visszaszámlálás – kicsit vicceskedve ahhoz tudnám hasonlítani, mint ami a Lopott idő című filmben van az emberek karján. Mert egyszer ennek is vége. És már most úgy érzem, túl drámai leszek, ezt bocsássátok meg nekem, ez tulajdonképpen a lényem egy kis darabja, nem tudom és nem is igazán akarom megváltoztatni.

Szóval vége lett a sulinak, megvolt az utolsó óránk is, a kedvenc osztályommal, a harmadévesekkel, ami nem is lehetett volna méltóbb lezárása ennek a félévnek, hiszen úgy érzem, velük kerültünk a legjobb kapcsolatba ez alatt a 4 hónap alatt – hiszen nekem velük az első szemeszterben nem volt órám, és nem is mindenki volt itt az első félévben, akik most visszatértek. Mindenesetre elég keserédes dolog volt, hiszen tényleg nagyon szeretem ezeket az embereket és akkor volt velük az utolsó olyan órám, amire kötelező volt bemenni, de mégis megkönnyebbülés volt, hiszen a megkötésektől mentes időszak következett, amiben tényleg csak az a dolgunk, hogy tanuljunk a vizsgákra. Ez azonban azt is jelentette, hogy ha nem beszéljük meg, nem fogunk találkozni – ami egyébként nem igaz, mert Murcia túl kicsi ahhoz, hogy ne fussunk össze random is, olyankor pedig mindenki kap egy-egy szeretet-ölelést -, valamint, hogy ha szervezni akarnánk valamit, akkor is mindenki ezerrel tanulni fog a vizsgákra.

Ennek ellenére egyébként sikerült összeülni párszor, meccset nézni, vagy csak tényleg véletlenszerűen összefutni a starbucksban, esetleg az utcán. Az ember ebben a helyzetben már ennek is nagyon tud örülni. Nem elhanyagolható az sem, hogy valahogy az mindenki nyitottabb lett aziránt, hogy kifejezze, milyen érzéseket keltettünk benne, mikor először találkoztunk, vagy csak elmondja, mennyire értékel minket. Ez egyébként nekem egy személyes sikerként is elkönyvelhető, hiszen én is megpróbáltam az utóbbi időben nyitottabban és őszintébben kommunikálni az érzéseimet, és ezt láthatóan viszonozzák is, ami mindenképpen megerősít abban, hogy valamit jól csinálok.

Mindenesetre, hogy a téma fő részére rátérjek – bár ebben a pillanatban megkérdőjelezem, van-e egyáltalán fő része -, mindenképpen szeretném elmondani, mennyire nem lehet felkészülni erre az utolsó pár hétre. Mert igen, mindenki mondta, hogy nehéz lesz, de valahogy sosem gondoltam bele, hogy ennyire, ahogy abba sem, milyen érzéseken fogok keresztül menni, mikor az utolsó napokban elgondolkozom, vajon mindent megtettem-e, amit meg tudtam. A válasz persze nagyrészt igen, de – anélkül is, hogy pontosan ismerném ezt a helyzetet – ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor valaki az élete végén visszatekint arra, hogy jól élt-e. Ez édes, de mind tudjuk, hogy változtatni ilyenkor már nem tudunk rajta, és ahelyett, hogy olyanokon gondolkodunk, amin nem lehet változtatni, arra kell visszanézni, amit jól csináltunk, amikor helyesen cselekedtünk, amikor segítettünk valakinek, amikor mertünk nyitni az emberek felé, amikor kitettük a szívünket a porba, homokba és arra vártunk, rátaposnak-e, vagy valaki a karjaiba veszi, és megszeretgeti.

Ehhez egyébként nagyon nagy bátorság kell, és nem is lehetnék büszkébb magamra, amiért bevállaltam, mert legyünk őszinték, első félévben inkább biztosra mentem és olyan emberekkel lógtam, akik mindig mellettem voltak, és akiket már nagyrészt ismertem. Visszatekintve, a legcsodálatosabb dolog, mikor ilyen nehéz döntést követően beigazolódik, hogy vannak még olyan emberek ebben a világban, akiknek megéri kinyitni a szívemet, és akik ahelyett, hogy rátaposnának, felveszik a földről, és átölelik, mint egy rég elfelejtett barátot.

Emiatt és csakis emiatt éri meg az a különös fájdalom és nyomás a mellkasomban, amit ezekben a pillanatokban is megmagyarázhatatlanul érzek. De ha valamit megtanultam az az, hogy nem szabad félni kimutatni az embereknek, mennyire fontosak számunkra, mert egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, nem lesznek a mindennapjaink részei, és nagyon hiányolni fogjuk azokat az elszalasztott mondatokat.

A tanulság tehát…? Merni kell szeretni, mert azt a szeretetet, amit másoknak adunk, nem veheti el tőlünk senki.

Utazások - Granada, Malaga

 Bár már hónapok is elteltek, mióta Kinga hazament, mégsem sikerült eddig írnom arról a kalandról, ami éppen azelőtt történt, mielőtt végleg elhagyta Spanyolországot. Talán már egy hónappal előtte eldöntöttük, hogy meglátogatunk még két nagyvárost, Granadát és Malagát. Hogy mindezt lefixáljuk, Kinga onnan is vette meg a repjegyét haza, tehát nem volt visszaút.

Tekintve, hogy az itteni létének utolsó estéjét kellemesen megünnepeltük, nem sikerült sokat aludnunk, de már fel sem tűnt; szinte minden nagyobb utazásunkat úgy kezdtük, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset aludtunk előtte. Felültünk tehát a reggeli buszra, ami elvitt minket Granadába. Külön buszokkal mentünk, amit nem tudom, hogy sikerült kiviteleznünk, de végül is ugyanott kötöttünk ki, így különösebb probléma nem adódott belőle.

Mikor odaértünk, megjegyeztük, hogy ha semmit nem is látunk volna Granadában, az autópályás kilátás miatt már megérte elutazni oda. Verőfényes napsütésben fürödtek a hegyek, a Sierra Nevada havas hegycsúcsai pedig mosolyogva néztek le a város szűk utcácskáira. Tényleg csodálatos volt megtapasztalni Spanyolországnak ezen részét is, hiszen a legtöbb embernek a tenger jut eszébe, ha a mediterrán országokról van szó, de ez is éppen ugyanannyira része, mint a pálmafák és a hullámok zenéje.

Kilátás a buszról

Leszálltunk tehát a buszról és elindultunk a hostel felé, ahol aludni terveztünk. A dolgot nagyban nehezítette, hogy Kinga az összes cuccával, amivel haza kívánt költözni, caplatott végig a városon, így a villamos abban a pillanatban a világ legcsodálatosabb találmányának tűnt. A neheze azonban csak ezután jött, hiszen kiderült, a hostelben nincsen lift, a mi szobánk pedig a másodikon volt, így a recepciós néni ingyenes kabaréjelenetbe kaphatott meghívást anélkül, hogy tudta volna. Felrángatni azt a bőröndöt a lépcsőn életem egyik legnehezebb mutatványa volt, az biztos.

De nem tehettünk mást, muszáj volt elindulnunk, hiszen csupán másfél napot terveztünk a városban tölteni. Nem tudtunk sokat, de abban biztosak voltunk, hogy Alhambrát, ami talán Granada leghíresebb helyszíne, mindenképpen útba akartuk ejteni. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, hiszen a város tulajdonképpen egy völgyben található, így szinte bárhova mentünk, felfelé kellett mászni, ami egy idő után meglehetősen fárasztóvá vált, de minden megfáradt sóhaj megérte, mikor kilátásunk nyílt arra a csodás helyre, ami a lábunk előtt terült el.

Bár a konkrét árára már nem emlékszem pontosan, de abban biztos vagyok, hogy EU-s diákigazolvánnyal kaptunk kedvezményt, így 9-10 euró körül bejuthattunk Alhambrába, valamint V. Károly palotájába és a Generalife-palotába is. Az egész egyébként nagyon érdekes, az ember el sem tudja képzelni, milyen a hely, amíg meg nem nézi. Szebbnél szebb kézzel faragott falak, a Spanyolországban mindenhol megtalálható pálmafák, csodálatos kertek és fantasztikus kilátás az, amit kapunk, ha rászánunk egy kisebb összeget. Ez volt egyébként szerintem az egyik legjobban elköltött 9-10 euróm, hiszen ilyet máshol tényleg nem lehet látni. Mivel én voltam Törökországban is korábban, talán ahhoz tudnám hasonlítani a visszatérő motívumokat, ami szerintem kifejezetten érdekes.

Külön nagy motiváció volt egyébként, hogy meglátogassuk ezt a helyet, hogy többen is ajánlották, valamint, hogy a Világörökség része is, így, ha valaki Granadában jár, szinte kötelező.

Torre de las Damas

Generalife-palota

Rengeteg időt töltöttünk itt, minden zegzugát bejártuk a helynek, annak ellenére is, hogy én személy szerint borzasztóan fáradt voltam. Azt viszont tudtam, hogy nem biztos, hogy valaha is eljutok ide újra, ezért még ha kicsit morcosan is, de kihoztuk a legjobbat ebből a látogatásból.

Itt szeretném megjegyezni egyébként, hogy sok mindenkinek olyan elvárásai vannak magával és másokkal szemben, hogy ha utazásra kerül a sor, minden egyes pillanatát élvezni kell. Idővel azonban rá kell jönni, hogy ez lehetetlen. Nem azért, mert nem tetszik a helyszín, vagy az idő, amit ott töltünk, egyszerűen csak emberek vagyunk, és elfáradunk. És ezért egy percig nem szabad rosszul érezni magunkat. Ne állítsunk teljesíthetetlen elvárásokat magunk elé, és sokkal, de sokkal jobban fogjuk érezni magunkat a végén, ha elfogadjuk, hogy néha bizony nem habostorta az élet – vagy ebben az esetben, az utazás minden perce.

Ezután a kis kitekintés után folytatnám granadai látogatásunk leírását. Alhambra után egy felettébb átlagos hamburger evése következett, majd visszatértünk a szállásra, hogy pihenjünk egy keveset. Ez annyira jól sikerült, hogy este alig akartunk elindulni újra, de a korábbi gondolatot a fejünkben tartva, miszerint valószínűleg úgysem jövünk vissza ide soha, felkerekedtünk és felmásztunk a Mirador de San Nicolás nevű helyre, ami a nevéből is adódóan, egy kilátó. Már jócskán este volt, mire felértünk, így a naplementét elcsípni nem sikerült, viszont hosszú perceken keresztül ültünk ott csendben, gyönyörködve a kilátásban, ami nagyrészt az Alhambra épületei, valamint a város fényei voltak. Körülöttünk a Spanyolországban már jól megszokott fűszag és lelkes éneklés, hangos beszélgetések. Varázslatos élmény volt, és ez is alátámasztja, hogy nem feltétlen kell a legnagyobb, legdrágább kilátós étterembe beülni, hogy az ember minden sejtjével átadhassa magát a kultúrának és a helyszín tiszta szépségének.

Granada városa egyébként összességében kicsit Kőszegre hasonlított nekem; szűk utcácskák, hegyek körbe-körbe. Murcia után talán kicsit túlságosan csendesnek és picinek is tűnt, de mindenképpen egy hatalmas élmény volt. Véleményem szerint azonban másfél nap elég is volt rá.

Catedral de Granada

Úton Alhambrába

Másnap reggel felszálltunk a következő buszra, amely elvitt minket Malagába. Ha Granada egy picike, történelmi város, akkor Malaga a tökéletes ellentéte. Persze itt is voltak régies építésű házak, olyan helyeken, ahol az ember nem is számítana rá, de mindenképpen nagyobb, monumentálisabb a hely, mint Granada. Nem beszélve arról, hogy van tengerpartja, nem is akármilyen! Hatalmas, több száz méter hosszú, homokos tengerpart. (Zárójelben megjegyzem egyébként, hogy soha, de soha az éleben nem gondoltam volna, hogy én is az a lány leszek, akit lenyűgöz a tengerpart; valahogy mindig borzasztóan élveztem a hegyi túrákat, és nem is feltétlen volt lehetőségem a tenger mellett időt tölteni. Mindenesetre az ember soha nem tudja, mivé válik majd, én pedig egy percig sem bánom, hogy végül ez a lány lettem.)

Playa de La Malagueta

Kinga egyik barátnője, Gréta is csatlakozott hozzánk ebben a városban, így mindannyiunk legnagyobb örömére, miután sikerült elfoglalnunk a szállást, elmentünk tapasozni egy La Tranca nevű taperíába. A helyet az egyik korábban itt tanuló Erasmusos hallgató ajánlotta, és egy pillanatig sem bántuk meg, hogy hallgattunk rá, hiszen minden isteni finom volt – nem is beszélve arról, mennyire spanyolos élményben volt részünk, mikor fizetéskor a pincér táncikálva jött oda az asztalunkhoz, és arra krétával írva számolta ki a pontos árakat. Soha ezelőtt ilyet nem tapasztaltunk még, de rá kell jönni, hogy még hónapok múltán is képes meglepetéseket okozni ez az ország, de főleg az itt élő emberek.

Malaga egyébként meglehetősen nagy város, van itt minden, ami szem-szájnak ingere: templomok, múzeumok, valamint azt is tudni kell, hogy itt született Pablo Picasso, akinek alkotásai minden egyes szuvenírboltban nagy számban visszaköszönnek. A múzeumokba azonban nem mentünk be, mert vagy túl drágáknak véltük őket, vagy csak nem érdekeltek annyira, hogy időt szánjunk rájuk, így egészen gyorsan ki is végeztük a látnivalókat. Volt még egy dolog, amit szerettünk volna megnézni, méghozzá egy kerület, ahol rengeteg falfestmény található, de azok közül is csak néhányat találtunk meg, így összességében nem volt túlzottan sikeres a felfedezés.

Ami viszont élménynek szintén páratlan volt, az a kikötő melletti sétányon történt, mikor is egy csapat táncos bemutatóját néztük, amelynek Kinga is a részét képezte egy kis ideig. Bár nagy tánctudásra nem volt szükség hozzá, mégis élvezet volt nézni az akrobatikus elemekkel teletűzdelt műsort. Az egyetlen probléma az volt ezzel, hogy éppen az egyik kilátóba igyekeztünk, hogy elcsípjük a naplementét, amit így is sikerült, de csak a végére sikerült felmásznunk a Mirador de Gibralfaro nevű helyre. A látvány persze nem okozott csalódást, a félhomályban fürdő tenger, a csodás, pezsgő város varázslatos volt felülről.

Következő nap nem terveztünk sok mindent, hiszen el kellett érnünk a buszt, ami engem vissza Murciába, Kingáékat pedig Gibraltárra vitte, hiszen ők az utána következő pár napot még ott töltötték. Terv hiányában tehát elindultunk a tengerpartra, amit előtte csak egy kis ideig élvezhettünk. Aznap ki is sütött a nap, így teljes pompájában élvezhettük a víz csodás látványát. Megszülettek az instaképek is, és mindenki nagyon boldog volt.

Egy ötvenedik tengerpartos fotó, mert még nem unom

Gyors meki/taco bell ebéd után rohantunk a buszpályaudvarra, majd könnyes búcsút véve elengedtük egymás kezét egy kis időre. A hazaút nekem 5 óráig tartott, ami azt hiszem, az eddigi leghosszabb buszút volt, amiben részem lehetett. Nem mondom, hogy nem zsibbadt el minden egyes testrészem, mire hazaértem, de legalább megnéztem két filmet és még aludni is tudtam egyet, ha éppen nem a páratlan kilátásban gyönyörködtem. Nem szeretném összehasonlítani Magyarországgal, mert ég és föld, minden tekintetben, de ezek a hegyes-völgyes autópályás utak nagyon, nagyon hiányozni fognak.

A "f*ck it" jelenség

A napos Cartagena

Merem remélni, de közben szinte biztos is vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki, miután eljött Erasmusra, olyan dolgokat csinál, amikre előtte gondolni sem mert. Itt persze nem veszélyes, élettel összeegyeztethetetlen dolgokra gondolok, hanem szórakoztató, komfortzónából kirángató dolgokra. A F*ck it! jelenség nem egy kifejezett jelenség, úgy tudom, hivatalos kutatások még nem születtek róla, de én most feltaláltam, és örömmel osztom meg a kedves olvasókkal, mégis mit értek ez alatt.

Nem igazán tudom szépen lefordítani magyarra ezt a kifejezést, ezért inkább megpróbálom kulturált formában átadni, mit is jelent ez az én olvasatomban. Tegyük fel, írok egy üzenetet; „Haligali, van kedved ma átjönni, meginni valamit? Vagy van már tervetek mára? Csatlakozhatok?” Az agyam elkezd ezerrel pörögni; „Mi van, ha nem akarják, hogy velük lógj? Mi van, ha nem is vagytok olyan jó barátok, mint amilyennek te gondolod őket? Mi van, ha nem is találnak jófejnek?” Na ebben a percben kell azt mondani, hogy állj, ennyi volt, és nem tovább. Lesz jelentősége annak, ha ma azt mondják, hogy nem? Fogod látni őket három hónap múlva egyszer is, ha most ez az üzenet olyan kínos lesz, hogy legszívesebben elsüllyednél? (Ami ugye lehetetlen.) A válasz mindig nem. Fuck it, küldjük el, mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet?

Szeptemberben, valamint azt hiszem, még az első szemeszterben is nagyrészt elég sokat aggódtam olyan dolgok miatt, amik miatt igazán nem kellett volna. Vegyük példának, amikor elhívtak valahova, mindig ezer órát gondolkodtam rajta. „Mi lesz, ha nem élvezem majd? Mi lesz, ha nem gondolják, hogy elég szórakoztató vagyok? Mi van, ha azt hiszik, furcsa vagyok? Mi lesz, ha ez, mi lesz, ha az…?” - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, ami biztosan megakadályozott abban, hogy teljes mértékben át tudjam magam adni az élményeknek.

Második szemeszterben, valamint miután visszajöttem otthonról, talán tudatosodott bennem, hogy okés, most még tudtam hosszabbítani, de ez lesz itt az utolsó félévem, és nem tehetem meg azt magammal, mint amit első szemeszterben sokszor megtettem – a destruktív gondolatokkal tulajdonképpen a saját örömömet szabotáltam. Ez viszont megváltozott, mikor belegondoltam, érdemes-e folyamatosan valamin aggódni. A válasz persze nem, de nyilván mindent sokkal könnyebb mondani, mint csinálni, így az út meglehetősen nehéz és kacskaringós volt.

Az első fuck it élményem a benidormi kiruccanásunk volt, majd utána egy random cartagenai, aztán jöttek sorra a sörözgetések, bulizások (első félévben például egyetlen egyszer voltam klubban, amit a másodikban igyekszem bepótolni, mert sokkal jobban élvezem, mint amennyire valaha gondoltam volna). Mindig, mikor megkérdezek valakit, akar-e csatlakozni egy sörre, vagy hogy neadjisten egy hosszúra nyúlt bulizás után aludhatok-e a kanapéjukon, valahogy mostanában tényleg mindig arra gondolok, mi lehet a legrosszabb, amit kapok válaszként? Maximum mondanak egy nemet, és hazaszenvedem magam hajnal négykor is, vagy elmegyünk sörözni ketten Ingriddel. Nem. Nagy. Szám.

Persze ez sem megy mindig könnyen, sokszor nagy belső csatákat kell vívnom magammal, hogy elhitessem, tényleg nem számít. Ilyenkor kell megfordítani a rosszindulatú kérdéseket: Mi lesz, ha igent mondanak? Mi lesz, ha jól érezzük magunkat együtt? Mi lesz, ha lesz egy csodálatosan jó beszélgetésünk hajnali fél hétig részegen azon a bizonyos kanapén? Mi lesz, ha életem ezen részének legjobb embereivel tényleg iszom egy sört és biztosítanak róla minden szavukkal, hogy igenis megérdemlem, hogy jó emberek között legyek?

Nyilván tudom, hogy nehéz átváltani hirtelen az egyikről a másikra, és mindig, mindig lesznek hullámvölgyek, amikor csak egyszerűen nem megy. De a fontos, hogy emlékezni kell, egyszer már sikerült, és csodálatos perceket töltöttünk együtt azokkal az emberekkel, akiket az itteni időm alatt a legmeghatározóbbnak gondolok. Nem, nem vagyok teher, ha az lennék, úgy is mondanák, ha meg nem mondják, onnantól kezdve nem az én problémám.

Szóval, túlgondolós társam, aki attól fél, hogy nemet mondanak, félj inkább attól, mi lesz, ha a sok elszalasztott lehetőség miatt nem lesz mire emlékezned. Sokkal rémisztőbb, nem igaz?

Érzések

 

Még mindig Benidorm

Hosszasan gondolkodtam rajta, megírjam-e egyáltalán ezt a részt. Valahogy az ember mindig olyan nehezen osztja meg másokkal azt, ami valójában benne rejlik, pedig köztudott, hogy az érzéseink azok, amiket nem tudunk megváltoztatni. És azzal is tisztában vagyok, hogy előre nem lehet megjósolni, egy ember hogyan fog reagálni egy bizonyos helyzetre – pl. az Erasmusos életére -, de végül arra jutottam, nem veszíthetek sokat, ha leírom. Ha pedig ezt olvasod, kedves olvasó, akkor arra az elhatározásra jutottam, hogy meg is osztom. Lelkem egy darabjába engedek bebocsátást a következő néhány sorral. Az előbb leírtak miatt, hogy nehéz megfogalmazni sokszor, hogyan is érzek pontosan, lehet, kicsit kusza lesz, ezért elnézést kérnék, de ez is hozzám tartozik, szóval csak figyelmeztetés (asszem).

Bár fontosnak tartom, hogy úgy írjam le az itteni élményeimet, hogy a lehető legtöbb érzésemet beleszövöm a mondandómba, ez sokszor nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztem. Ezért gondoltam, hogy ebben a részben pontosabban kifejtem, milyen lelki utakon jártam a spanyolországi hónapjaim alatt, hogy visszaolvasva később én is jobban megértsem, valamint, hogy másoknak is legyen fogalma arról, mennyit jelentett nekem ez az idő.

Kezdjük mindjárt az elején, és ugorjunk is fejest, nem kell itt finomkodni. Az első érzés, amiről szeretnék beszélni, az a magány. Tudom, erős kezdés, talán hálátlannak is hangozhat, de igen, a szivárvány ezen végén is létezik. Bár talán életemben nem fogok még egyszer ilyen kevés idő alatt ennyi új embert megismerni, mégis néha van, hogy egyedül érzem magam. Nálam ez az érzés valószínűleg csak fokozódott, mikor egyedül maradtam a lakásomban, hiszen félévkor kiköltöztek a lakótársaim, helyükre viszont nem jött senki – egy elhanyagolható hetet leszámítva. Vannak tehát olyan napok, mikor esik az eső, sőt, néha még a csukott ablakon keresztül is bejön a hideg – a szó szoros és átvitt értelmében is. Minden sejtemmel hálás vagyok azokért az emberekért, akiket itt megismertem, de úgy érzem, még sokat kell fejlődni ahhoz, hogy elhiggyem, nem vagyok teher valakinek azzal, hogy találkozni és beszélgetni akarok. És ez nem is az ő hibájuk, dolgoznom kell magamon, ehhez pedig a néhai egyedüllét nyilván csodálatos alkalom lehet, ha sikerül kihasználnom.

A következő érzés a szerelem. Mert igen, az Erasmus alatt napról napra szerelembe esünk; a városba, az emberekbe, az egyetembe, a kultúrába, más diákokba, olyan helyekbe, amikről nem is képzeltük, hogy létezik. Szerelembe esünk a naplementékbe, a tengerparon eltöltött lusta napokba, a reggeli kávénkba, és ha minden jól megy, akkor a saját életünkbe is – újra és újra. És ennél a Földön nem létezik csodálatosabb érzés. Minden pillanat, amit Spanyolországban töltöttem és még most is töltök, olyan szinten érezteti velem, hogy megéri szerelmesnek lenni az ilyen apróságokba is, mint a tengerpartól kakaós zacskóban hazahozott homok, vagy a hullámok hangja. Talán ennél keserédesebb dolog nem is létezik, hiszen nem tudok nem arra gondolni sokszor, hogy hamarosan vége, és akkor életem egyik legnagyobb szívtörése lesz – mert az ember nem szívesen hagyja ott, amit, akit szeret.

És igen, lesznek emberek, lesznek crushok, akik bármennyire is plátóiak, megdobogtatják majd az ember szívét, és elhitetik, hogy a naplementébe elsétálós, filmes jelenet igenis lehetséges – még ha ez a tapasztalás szintjére nem is ér el. Az olyan álmodozóknak, mint amilyen én is vagyok, az ilyen dolgok a világot jelentik.

A szerelem mellett viszont megjelenik a hiány. A hiány, ami egészen addig talán nem is tűnik olyan fontosnak, míg meg nem tapasztalod, mennyire lehet másképp is. Az első szemeszterben őszintén csak nagyon, nagyon ritkán tört rám a honvágy, a családom persze mindig hiányzott, de nem ez volt a legfontosabb érzés, amire koncentráltam – talán érthető is, azt a sok új impulzust máshogy képtelen is lettem volna feldolgozni. Viszont, mikor a karácsonyi szünet után visszajöttem, minden annyira más megvilágításba került. Nem gondoltam volna, mikor hazamentem, hogy majd nem lesz kedvem visszajönni, és megkérdőjeleztem azt a döntésemet is, hogy vajon tényleg érdemes-e itt maradnom.

Apró, másoknak talán semmit sem jelentő dolgok váltak fontossá és értékessé; hiányzik, hogy este együtt nézzünk tévét otthon, hogy a saját ágyamban aludhassak, hogy elmehessek a kedvenc zenekarom koncertjére, hogy lássam a barátaimat. Minden, ami addig alapvetőnek tűnt, egyszerre felértékelődött és sokkal színesebbnek tűnt, mint amilyen előtte volt a szürke hétköznapok homályában. A hiány valahogy mindig ott lesz, még akkor is, ha nem veszel róla tudomást, mert tele a fejed minden mással. De fel kell rá készülni, és csak emlékezni kell rá, hogy otthon mindig várni fognak.

Bár még rengeteg dolgot tudnék írni, mégis szeretném az utolsó érzést kifejteni, hogy pozitív hangon zárjam a részt. Az elmúlt hónapokban nem győztem hangoztatni, mennyire hálás vagyok; talán annyira sokat mondogattam, hogy lassan kezd is elkopni a jelentése, de számomra ez az egy szó képes lenne összefoglalni az egész eddigi Erasmusos élményemet. Nem tudom eléggé megfogalmazni, mennyire hálás vagyok az összes embernek, akivel, ha csak egy napra is, de összesodort a sors, az összes helyért, ami valahogy néhány másodpercre elállította a lélegzetemet, az összes áttáncolt éjszakáért, mikor a hétköznapi problémák egyszerre olyan jelentéktelenné váltak, az átbeszélgetett hajnalokért, amikor az ember agyában megszűnik a korlát, és olyan dolgokat is kimond, amiket napfényben lehet, hogy nem. Azért, mert képes voltam úgy érezni magam, mintha a felhőkön lebegnék. Még a magányos napjaimért is, mert formáltak, mint embert, és mert nagyon sok mindent tanítottak nekem magamról.

Ennyi tehát. Kiderült egyébként, hogy Spanyolországban tavasszal rengeteget esik az eső, így sikerülhetett megfáznom, és mivel már halálra untam magam a nap ötvenedik teája mellett, és a fejem úgyis tele volt a fentebb leírt gondolatokkal, így kicsit jobban kifejtettem őket, hátha könnyebb lesz így rájuk reflektálni később. Remélem, másoknak is segítség lesz, mert tudom, hogy nem lehet felkészülni rá, milyen lesz, de talán olvasni más emberek tapasztalatait segít, ha esetleg néha el vagy veszve és nem tudod, éppen mit érzel.