Érzések

 

Még mindig Benidorm

Hosszasan gondolkodtam rajta, megírjam-e egyáltalán ezt a részt. Valahogy az ember mindig olyan nehezen osztja meg másokkal azt, ami valójában benne rejlik, pedig köztudott, hogy az érzéseink azok, amiket nem tudunk megváltoztatni. És azzal is tisztában vagyok, hogy előre nem lehet megjósolni, egy ember hogyan fog reagálni egy bizonyos helyzetre – pl. az Erasmusos életére -, de végül arra jutottam, nem veszíthetek sokat, ha leírom. Ha pedig ezt olvasod, kedves olvasó, akkor arra az elhatározásra jutottam, hogy meg is osztom. Lelkem egy darabjába engedek bebocsátást a következő néhány sorral. Az előbb leírtak miatt, hogy nehéz megfogalmazni sokszor, hogyan is érzek pontosan, lehet, kicsit kusza lesz, ezért elnézést kérnék, de ez is hozzám tartozik, szóval csak figyelmeztetés (asszem).

Bár fontosnak tartom, hogy úgy írjam le az itteni élményeimet, hogy a lehető legtöbb érzésemet beleszövöm a mondandómba, ez sokszor nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztem. Ezért gondoltam, hogy ebben a részben pontosabban kifejtem, milyen lelki utakon jártam a spanyolországi hónapjaim alatt, hogy visszaolvasva később én is jobban megértsem, valamint, hogy másoknak is legyen fogalma arról, mennyit jelentett nekem ez az idő.

Kezdjük mindjárt az elején, és ugorjunk is fejest, nem kell itt finomkodni. Az első érzés, amiről szeretnék beszélni, az a magány. Tudom, erős kezdés, talán hálátlannak is hangozhat, de igen, a szivárvány ezen végén is létezik. Bár talán életemben nem fogok még egyszer ilyen kevés idő alatt ennyi új embert megismerni, mégis néha van, hogy egyedül érzem magam. Nálam ez az érzés valószínűleg csak fokozódott, mikor egyedül maradtam a lakásomban, hiszen félévkor kiköltöztek a lakótársaim, helyükre viszont nem jött senki – egy elhanyagolható hetet leszámítva. Vannak tehát olyan napok, mikor esik az eső, sőt, néha még a csukott ablakon keresztül is bejön a hideg – a szó szoros és átvitt értelmében is. Minden sejtemmel hálás vagyok azokért az emberekért, akiket itt megismertem, de úgy érzem, még sokat kell fejlődni ahhoz, hogy elhiggyem, nem vagyok teher valakinek azzal, hogy találkozni és beszélgetni akarok. És ez nem is az ő hibájuk, dolgoznom kell magamon, ehhez pedig a néhai egyedüllét nyilván csodálatos alkalom lehet, ha sikerül kihasználnom.

A következő érzés a szerelem. Mert igen, az Erasmus alatt napról napra szerelembe esünk; a városba, az emberekbe, az egyetembe, a kultúrába, más diákokba, olyan helyekbe, amikről nem is képzeltük, hogy létezik. Szerelembe esünk a naplementékbe, a tengerparon eltöltött lusta napokba, a reggeli kávénkba, és ha minden jól megy, akkor a saját életünkbe is – újra és újra. És ennél a Földön nem létezik csodálatosabb érzés. Minden pillanat, amit Spanyolországban töltöttem és még most is töltök, olyan szinten érezteti velem, hogy megéri szerelmesnek lenni az ilyen apróságokba is, mint a tengerpartól kakaós zacskóban hazahozott homok, vagy a hullámok hangja. Talán ennél keserédesebb dolog nem is létezik, hiszen nem tudok nem arra gondolni sokszor, hogy hamarosan vége, és akkor életem egyik legnagyobb szívtörése lesz – mert az ember nem szívesen hagyja ott, amit, akit szeret.

És igen, lesznek emberek, lesznek crushok, akik bármennyire is plátóiak, megdobogtatják majd az ember szívét, és elhitetik, hogy a naplementébe elsétálós, filmes jelenet igenis lehetséges – még ha ez a tapasztalás szintjére nem is ér el. Az olyan álmodozóknak, mint amilyen én is vagyok, az ilyen dolgok a világot jelentik.

A szerelem mellett viszont megjelenik a hiány. A hiány, ami egészen addig talán nem is tűnik olyan fontosnak, míg meg nem tapasztalod, mennyire lehet másképp is. Az első szemeszterben őszintén csak nagyon, nagyon ritkán tört rám a honvágy, a családom persze mindig hiányzott, de nem ez volt a legfontosabb érzés, amire koncentráltam – talán érthető is, azt a sok új impulzust máshogy képtelen is lettem volna feldolgozni. Viszont, mikor a karácsonyi szünet után visszajöttem, minden annyira más megvilágításba került. Nem gondoltam volna, mikor hazamentem, hogy majd nem lesz kedvem visszajönni, és megkérdőjeleztem azt a döntésemet is, hogy vajon tényleg érdemes-e itt maradnom.

Apró, másoknak talán semmit sem jelentő dolgok váltak fontossá és értékessé; hiányzik, hogy este együtt nézzünk tévét otthon, hogy a saját ágyamban aludhassak, hogy elmehessek a kedvenc zenekarom koncertjére, hogy lássam a barátaimat. Minden, ami addig alapvetőnek tűnt, egyszerre felértékelődött és sokkal színesebbnek tűnt, mint amilyen előtte volt a szürke hétköznapok homályában. A hiány valahogy mindig ott lesz, még akkor is, ha nem veszel róla tudomást, mert tele a fejed minden mással. De fel kell rá készülni, és csak emlékezni kell rá, hogy otthon mindig várni fognak.

Bár még rengeteg dolgot tudnék írni, mégis szeretném az utolsó érzést kifejteni, hogy pozitív hangon zárjam a részt. Az elmúlt hónapokban nem győztem hangoztatni, mennyire hálás vagyok; talán annyira sokat mondogattam, hogy lassan kezd is elkopni a jelentése, de számomra ez az egy szó képes lenne összefoglalni az egész eddigi Erasmusos élményemet. Nem tudom eléggé megfogalmazni, mennyire hálás vagyok az összes embernek, akivel, ha csak egy napra is, de összesodort a sors, az összes helyért, ami valahogy néhány másodpercre elállította a lélegzetemet, az összes áttáncolt éjszakáért, mikor a hétköznapi problémák egyszerre olyan jelentéktelenné váltak, az átbeszélgetett hajnalokért, amikor az ember agyában megszűnik a korlát, és olyan dolgokat is kimond, amiket napfényben lehet, hogy nem. Azért, mert képes voltam úgy érezni magam, mintha a felhőkön lebegnék. Még a magányos napjaimért is, mert formáltak, mint embert, és mert nagyon sok mindent tanítottak nekem magamról.

Ennyi tehát. Kiderült egyébként, hogy Spanyolországban tavasszal rengeteget esik az eső, így sikerülhetett megfáznom, és mivel már halálra untam magam a nap ötvenedik teája mellett, és a fejem úgyis tele volt a fentebb leírt gondolatokkal, így kicsit jobban kifejtettem őket, hátha könnyebb lesz így rájuk reflektálni később. Remélem, másoknak is segítség lesz, mert tudom, hogy nem lehet felkészülni rá, milyen lesz, de talán olvasni más emberek tapasztalatait segít, ha esetleg néha el vagy veszve és nem tudod, éppen mit érzel.