Bár nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogyan is kezdhetném el ezt a – számomra – később talán nagyon fontos beszámolót, amit az első Erasmus+ élményeimről szeretnék írni, végül úgy döntöttem, csak nekiesek, végül úgyis lesz belőle valami. Tehát itt vagyok, már egy hete Murciában, Spanyolországban, és próbálok a lehető legjobban visszatekinteni az elmúlt napokra úgy, hogy olyan emberek számára is érthetőek legyenek mondataim, akinek soha nem volt hasonló dologban része. Annyit ígérhetek, hogy megkísérlem az itt tartózkodásunkat, az alapvető dolgainkat – lakáskeresés, szocializálódás, nyelvtanulás stb. – őszintén, néhol a maga tökéletlen valójában megfogalmazni.
De akkor talán vágjunk is bele. Először is, miért használom
én a többesszám első személyű ragot? A válasz erre felettébb egyszerű és logikus,
hiszen az igazság az, hogy két szaktársammal együtt, hárman indultunk el erre a
kalandos utazásra. Bár sokan mondták, hogy nem feltétlen kapja meg az ember azt
az igazi Erasmus-élményt, ha többedmagával vág neki az utazásnak, mi mégis
vállaltuk ezt az apró kockázatot.
Az első néhány napban bevallom, nagyon nagy segítség volt,
hogy nem egyedül kóvályogtam, ugyanis pár dologban éppen arra van szükségem,
hogy valaki folyamatosan rágja a fülemet, különben nem csinálnám meg végül.
Emellett tájékozódni is könnyebb volt, valamint Kinga barátnőmmel olyan szinten
kiegészítjük egymást, hogy míg ő kicsit szerényebben szólal meg angolul, én
szeretem kifejezni magam a nyelven, még akkor is, ha néha hülyeségeket mondok;
ennek ellenére viszont általában ő a szociálisabb, spontánabb, ha arról van
szó, hogy le kell szólítani egy embert, és megkérdezni tőle, ha valamit nem
találunk. Ilyen tekintetben tehát nem volt panasz.
De milyen is volt az első néhány napunk itt Murciában? Első és
talán a legfeltűnőbb dolog talán az volt, hogy míg otthonról őszi időjárásban,
hajnalban indultunk el, addig mire ideértünk Alicante repterére,
visszaugrottunk 2 hónapot az időben – már a hőmérséklet tekintetében. Bár
néhány órát várakoznunk kellett a Murciába tartó buszra a reptéren, mikor
kiléptünk, tudatosult bennünk a tény, miszerint Spanyolország legtöbb
napsütéses órájával rendelkező városkájába tartunk. A levegő borzasztóan forró
volt és kicsit olyan érzés volt lélegezni, mintha egy kazánból kellene az
oxigént kiszívnunk.
Ezzel szemben – amiről a későbbiekben is lesz majd szó -, a
buszon úgy ment a légkondi, hogy egyből megbántam, hogy a jármű aljába tettem a
bőröndömet, amiben a pulcsit hagytam. Ez egyébként nagyon jellemző az egész
régióban – és gondolom összességében az országra is -, hogy míg kint 35-40
fokok vannak, addig a boltokban, buszokon és egyéb zárt társasági helyeken jó,
ha 15 fokot lehet mérni. Nem tudtuk, de azzal, hogy Spanyolországba jöttünk, végül
is kapunk valamit az északi országok klímájából is, habár sokszor egyáltalán
nem hiányzik.
A buszról leszállva azonnal az első nagyobb problémába
ütköztünk, ugyanis addig megvolt a terv, hogy elmegyünk Murciába, viszont az
már felettébb hiányosan, hogyan jutunk el a város egyik felében lévő
buszmegállótól a körülbelül két és fél kilométernyire lévő átmeneti
szállásunkig, a hotelig. Tanácstalanságunk azonban hamar tettrekészségre
változott, hiszen kerestünk egy információs pultot, hogy megtudakozzuk, mégis
milyen módon lehetséges eljutni a csodás Ibis hotelbe. A pultnál a hölgy
igencsak erős akcentussal, motyogva próbálta elmagyarázni, hogy melyik busz
mikor megy, de ezt megérteni nagyjából olyan nehéz volt, mint a hároméves
unokahúgom mondandóját néha – de talán még az is könnyebb. Beljebb tehát nem
lettünk, segítségül hívtuk ezért az azóta is rettentően hasznos google maps-et,
amely megmondta, hogy a 44-es busz lesz a befutó, amire felrángattuk a
bőröndjeinket és végül sikeresen elindultunk aznapi végső célunkig.
Az első nap kihívásait túlélve, a következő napok
megpróbáltatásai fenyegetően tornyosultak fölénk, amiket akkor még talán nem is
gondoltuk, mekkorák lesznek és mennyi álmatlan éjszakát fognak nekünk okozni.
Lakáskeresés.
Ördögtől való dolognak tűnhet, és valamilyen szinten bizonyosan
az is. Egy olyan országban két embernek – hiszen Ingrid addigra már sikeresen
elintézte a saját lakását – lakóhelyet keresni, ahol vagy egyáltalán nem, vagy
csak nagyon kicsit beszélnek angolul, igazi kihívás volt. Ezt persze néha
pozitívan, míg ennél többször negatívan fogtuk fel. Az első napok lelkesedése
hamar csökkenni látszott, mikor a századik emailre sem érkezett válasz, vagy
csak annyi, hogy bocs, a szobák már foglaltak. Kezdtünk kétségbe esni, a
lefoglalt hotelben eltölteni szándékozott napjaink fenyegetően fogytak, a
whatsappron írt üzenetek felét pedig még csak meg sem nézték.
Egyik alkalommal, egy sikertelen lakásnézés – amit nem is
igazán lehet ennek hívni, hiszen a lakást magát végül nem sikerült megnéznünk –
után felszálltunk a buszra, én csak annyit mondtam Kingának, hogy most úgy
bőgnék egyet, mire azt mondta, ő is. Így esett meg, hogy a világ
legromantikusabb programját, a közös bőgést választottuk arra az estére programnak…
Egy buszon.
Aztán, mikor már minden bajunk volt, és végső
kétségbeesésünkben minden random hirdetésre is írtunk, egy szerda délelőtt
megtaláltuk azt a lakást, amiben jelenleg is lakunk. Nem hiába mondják, hogy
amikor a gépezet beindul, akkor már könnyű, hiszen a lakásnézés után gyorsan
meg is kötöttük a szerződést, és szombat délelőtt a hotelból kicsekkolva
megkezdtük azt az életet, amire már megérkezésünk óta borzasztóan vártunk; hogy
tudjunk joghurtot, tejet, sonkát és vajat venni – a hotelben ugyanis nem volt
hűtőnk.
