Utazások - Granada, Malaga

 Bár már hónapok is elteltek, mióta Kinga hazament, mégsem sikerült eddig írnom arról a kalandról, ami éppen azelőtt történt, mielőtt végleg elhagyta Spanyolországot. Talán már egy hónappal előtte eldöntöttük, hogy meglátogatunk még két nagyvárost, Granadát és Malagát. Hogy mindezt lefixáljuk, Kinga onnan is vette meg a repjegyét haza, tehát nem volt visszaút.

Tekintve, hogy az itteni létének utolsó estéjét kellemesen megünnepeltük, nem sikerült sokat aludnunk, de már fel sem tűnt; szinte minden nagyobb utazásunkat úgy kezdtük, hogy egyáltalán nem, vagy csak nagyon keveset aludtunk előtte. Felültünk tehát a reggeli buszra, ami elvitt minket Granadába. Külön buszokkal mentünk, amit nem tudom, hogy sikerült kiviteleznünk, de végül is ugyanott kötöttünk ki, így különösebb probléma nem adódott belőle.

Mikor odaértünk, megjegyeztük, hogy ha semmit nem is látunk volna Granadában, az autópályás kilátás miatt már megérte elutazni oda. Verőfényes napsütésben fürödtek a hegyek, a Sierra Nevada havas hegycsúcsai pedig mosolyogva néztek le a város szűk utcácskáira. Tényleg csodálatos volt megtapasztalni Spanyolországnak ezen részét is, hiszen a legtöbb embernek a tenger jut eszébe, ha a mediterrán országokról van szó, de ez is éppen ugyanannyira része, mint a pálmafák és a hullámok zenéje.

Kilátás a buszról

Leszálltunk tehát a buszról és elindultunk a hostel felé, ahol aludni terveztünk. A dolgot nagyban nehezítette, hogy Kinga az összes cuccával, amivel haza kívánt költözni, caplatott végig a városon, így a villamos abban a pillanatban a világ legcsodálatosabb találmányának tűnt. A neheze azonban csak ezután jött, hiszen kiderült, a hostelben nincsen lift, a mi szobánk pedig a másodikon volt, így a recepciós néni ingyenes kabaréjelenetbe kaphatott meghívást anélkül, hogy tudta volna. Felrángatni azt a bőröndöt a lépcsőn életem egyik legnehezebb mutatványa volt, az biztos.

De nem tehettünk mást, muszáj volt elindulnunk, hiszen csupán másfél napot terveztünk a városban tölteni. Nem tudtunk sokat, de abban biztosak voltunk, hogy Alhambrát, ami talán Granada leghíresebb helyszíne, mindenképpen útba akartuk ejteni. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, hiszen a város tulajdonképpen egy völgyben található, így szinte bárhova mentünk, felfelé kellett mászni, ami egy idő után meglehetősen fárasztóvá vált, de minden megfáradt sóhaj megérte, mikor kilátásunk nyílt arra a csodás helyre, ami a lábunk előtt terült el.

Bár a konkrét árára már nem emlékszem pontosan, de abban biztos vagyok, hogy EU-s diákigazolvánnyal kaptunk kedvezményt, így 9-10 euró körül bejuthattunk Alhambrába, valamint V. Károly palotájába és a Generalife-palotába is. Az egész egyébként nagyon érdekes, az ember el sem tudja képzelni, milyen a hely, amíg meg nem nézi. Szebbnél szebb kézzel faragott falak, a Spanyolországban mindenhol megtalálható pálmafák, csodálatos kertek és fantasztikus kilátás az, amit kapunk, ha rászánunk egy kisebb összeget. Ez volt egyébként szerintem az egyik legjobban elköltött 9-10 euróm, hiszen ilyet máshol tényleg nem lehet látni. Mivel én voltam Törökországban is korábban, talán ahhoz tudnám hasonlítani a visszatérő motívumokat, ami szerintem kifejezetten érdekes.

Külön nagy motiváció volt egyébként, hogy meglátogassuk ezt a helyet, hogy többen is ajánlották, valamint, hogy a Világörökség része is, így, ha valaki Granadában jár, szinte kötelező.

Torre de las Damas

Generalife-palota

Rengeteg időt töltöttünk itt, minden zegzugát bejártuk a helynek, annak ellenére is, hogy én személy szerint borzasztóan fáradt voltam. Azt viszont tudtam, hogy nem biztos, hogy valaha is eljutok ide újra, ezért még ha kicsit morcosan is, de kihoztuk a legjobbat ebből a látogatásból.

Itt szeretném megjegyezni egyébként, hogy sok mindenkinek olyan elvárásai vannak magával és másokkal szemben, hogy ha utazásra kerül a sor, minden egyes pillanatát élvezni kell. Idővel azonban rá kell jönni, hogy ez lehetetlen. Nem azért, mert nem tetszik a helyszín, vagy az idő, amit ott töltünk, egyszerűen csak emberek vagyunk, és elfáradunk. És ezért egy percig nem szabad rosszul érezni magunkat. Ne állítsunk teljesíthetetlen elvárásokat magunk elé, és sokkal, de sokkal jobban fogjuk érezni magunkat a végén, ha elfogadjuk, hogy néha bizony nem habostorta az élet – vagy ebben az esetben, az utazás minden perce.

Ezután a kis kitekintés után folytatnám granadai látogatásunk leírását. Alhambra után egy felettébb átlagos hamburger evése következett, majd visszatértünk a szállásra, hogy pihenjünk egy keveset. Ez annyira jól sikerült, hogy este alig akartunk elindulni újra, de a korábbi gondolatot a fejünkben tartva, miszerint valószínűleg úgysem jövünk vissza ide soha, felkerekedtünk és felmásztunk a Mirador de San Nicolás nevű helyre, ami a nevéből is adódóan, egy kilátó. Már jócskán este volt, mire felértünk, így a naplementét elcsípni nem sikerült, viszont hosszú perceken keresztül ültünk ott csendben, gyönyörködve a kilátásban, ami nagyrészt az Alhambra épületei, valamint a város fényei voltak. Körülöttünk a Spanyolországban már jól megszokott fűszag és lelkes éneklés, hangos beszélgetések. Varázslatos élmény volt, és ez is alátámasztja, hogy nem feltétlen kell a legnagyobb, legdrágább kilátós étterembe beülni, hogy az ember minden sejtjével átadhassa magát a kultúrának és a helyszín tiszta szépségének.

Granada városa egyébként összességében kicsit Kőszegre hasonlított nekem; szűk utcácskák, hegyek körbe-körbe. Murcia után talán kicsit túlságosan csendesnek és picinek is tűnt, de mindenképpen egy hatalmas élmény volt. Véleményem szerint azonban másfél nap elég is volt rá.

Catedral de Granada

Úton Alhambrába

Másnap reggel felszálltunk a következő buszra, amely elvitt minket Malagába. Ha Granada egy picike, történelmi város, akkor Malaga a tökéletes ellentéte. Persze itt is voltak régies építésű házak, olyan helyeken, ahol az ember nem is számítana rá, de mindenképpen nagyobb, monumentálisabb a hely, mint Granada. Nem beszélve arról, hogy van tengerpartja, nem is akármilyen! Hatalmas, több száz méter hosszú, homokos tengerpart. (Zárójelben megjegyzem egyébként, hogy soha, de soha az éleben nem gondoltam volna, hogy én is az a lány leszek, akit lenyűgöz a tengerpart; valahogy mindig borzasztóan élveztem a hegyi túrákat, és nem is feltétlen volt lehetőségem a tenger mellett időt tölteni. Mindenesetre az ember soha nem tudja, mivé válik majd, én pedig egy percig sem bánom, hogy végül ez a lány lettem.)

Playa de La Malagueta

Kinga egyik barátnője, Gréta is csatlakozott hozzánk ebben a városban, így mindannyiunk legnagyobb örömére, miután sikerült elfoglalnunk a szállást, elmentünk tapasozni egy La Tranca nevű taperíába. A helyet az egyik korábban itt tanuló Erasmusos hallgató ajánlotta, és egy pillanatig sem bántuk meg, hogy hallgattunk rá, hiszen minden isteni finom volt – nem is beszélve arról, mennyire spanyolos élményben volt részünk, mikor fizetéskor a pincér táncikálva jött oda az asztalunkhoz, és arra krétával írva számolta ki a pontos árakat. Soha ezelőtt ilyet nem tapasztaltunk még, de rá kell jönni, hogy még hónapok múltán is képes meglepetéseket okozni ez az ország, de főleg az itt élő emberek.

Malaga egyébként meglehetősen nagy város, van itt minden, ami szem-szájnak ingere: templomok, múzeumok, valamint azt is tudni kell, hogy itt született Pablo Picasso, akinek alkotásai minden egyes szuvenírboltban nagy számban visszaköszönnek. A múzeumokba azonban nem mentünk be, mert vagy túl drágáknak véltük őket, vagy csak nem érdekeltek annyira, hogy időt szánjunk rájuk, így egészen gyorsan ki is végeztük a látnivalókat. Volt még egy dolog, amit szerettünk volna megnézni, méghozzá egy kerület, ahol rengeteg falfestmény található, de azok közül is csak néhányat találtunk meg, így összességében nem volt túlzottan sikeres a felfedezés.

Ami viszont élménynek szintén páratlan volt, az a kikötő melletti sétányon történt, mikor is egy csapat táncos bemutatóját néztük, amelynek Kinga is a részét képezte egy kis ideig. Bár nagy tánctudásra nem volt szükség hozzá, mégis élvezet volt nézni az akrobatikus elemekkel teletűzdelt műsort. Az egyetlen probléma az volt ezzel, hogy éppen az egyik kilátóba igyekeztünk, hogy elcsípjük a naplementét, amit így is sikerült, de csak a végére sikerült felmásznunk a Mirador de Gibralfaro nevű helyre. A látvány persze nem okozott csalódást, a félhomályban fürdő tenger, a csodás, pezsgő város varázslatos volt felülről.

Következő nap nem terveztünk sok mindent, hiszen el kellett érnünk a buszt, ami engem vissza Murciába, Kingáékat pedig Gibraltárra vitte, hiszen ők az utána következő pár napot még ott töltötték. Terv hiányában tehát elindultunk a tengerpartra, amit előtte csak egy kis ideig élvezhettünk. Aznap ki is sütött a nap, így teljes pompájában élvezhettük a víz csodás látványát. Megszülettek az instaképek is, és mindenki nagyon boldog volt.

Egy ötvenedik tengerpartos fotó, mert még nem unom

Gyors meki/taco bell ebéd után rohantunk a buszpályaudvarra, majd könnyes búcsút véve elengedtük egymás kezét egy kis időre. A hazaút nekem 5 óráig tartott, ami azt hiszem, az eddigi leghosszabb buszút volt, amiben részem lehetett. Nem mondom, hogy nem zsibbadt el minden egyes testrészem, mire hazaértem, de legalább megnéztem két filmet és még aludni is tudtam egyet, ha éppen nem a páratlan kilátásban gyönyörködtem. Nem szeretném összehasonlítani Magyarországgal, mert ég és föld, minden tekintetben, de ezek a hegyes-völgyes autópályás utak nagyon, nagyon hiányozni fognak.