Utolsó hetek

 

Hiányosan, de egy része az itteni családomnak múlt pénteken a Badulakeban 

Bár már megírtam azt a részt, amiben köszönetet mondok és elköszönök mindenkitől, még van néhány szűkös hetünk (12 nap pontosan) Murciában. A tény azonban, hogy az a rész már megíródott, előrevetíti miről is fog szólni az aktuális.

Az utolsó hetekre, még ha nagyon azt is gondoltuk, senki nem készíthet fel. Valahogy minden mozdulatban, minden tevékenységben érződik az, hogy ezek akár az utolsók is lehetnek az egyes tevékenységekből. Bár én nagyon szeretnék megtanulni a jelenben élni, valahogy a kisördög olyan korán belemászott a fejembe, és olyan szépen befészkelte magát, hogy már szinte lehetetlennek tűnik kiűzni onnan.

Ez a kisördög az a bizonyos visszaszámlálás – kicsit vicceskedve ahhoz tudnám hasonlítani, mint ami a Lopott idő című filmben van az emberek karján. Mert egyszer ennek is vége. És már most úgy érzem, túl drámai leszek, ezt bocsássátok meg nekem, ez tulajdonképpen a lényem egy kis darabja, nem tudom és nem is igazán akarom megváltoztatni.

Szóval vége lett a sulinak, megvolt az utolsó óránk is, a kedvenc osztályommal, a harmadévesekkel, ami nem is lehetett volna méltóbb lezárása ennek a félévnek, hiszen úgy érzem, velük kerültünk a legjobb kapcsolatba ez alatt a 4 hónap alatt – hiszen nekem velük az első szemeszterben nem volt órám, és nem is mindenki volt itt az első félévben, akik most visszatértek. Mindenesetre elég keserédes dolog volt, hiszen tényleg nagyon szeretem ezeket az embereket és akkor volt velük az utolsó olyan órám, amire kötelező volt bemenni, de mégis megkönnyebbülés volt, hiszen a megkötésektől mentes időszak következett, amiben tényleg csak az a dolgunk, hogy tanuljunk a vizsgákra. Ez azonban azt is jelentette, hogy ha nem beszéljük meg, nem fogunk találkozni – ami egyébként nem igaz, mert Murcia túl kicsi ahhoz, hogy ne fussunk össze random is, olyankor pedig mindenki kap egy-egy szeretet-ölelést -, valamint, hogy ha szervezni akarnánk valamit, akkor is mindenki ezerrel tanulni fog a vizsgákra.

Ennek ellenére egyébként sikerült összeülni párszor, meccset nézni, vagy csak tényleg véletlenszerűen összefutni a starbucksban, esetleg az utcán. Az ember ebben a helyzetben már ennek is nagyon tud örülni. Nem elhanyagolható az sem, hogy valahogy az mindenki nyitottabb lett aziránt, hogy kifejezze, milyen érzéseket keltettünk benne, mikor először találkoztunk, vagy csak elmondja, mennyire értékel minket. Ez egyébként nekem egy személyes sikerként is elkönyvelhető, hiszen én is megpróbáltam az utóbbi időben nyitottabban és őszintébben kommunikálni az érzéseimet, és ezt láthatóan viszonozzák is, ami mindenképpen megerősít abban, hogy valamit jól csinálok.

Mindenesetre, hogy a téma fő részére rátérjek – bár ebben a pillanatban megkérdőjelezem, van-e egyáltalán fő része -, mindenképpen szeretném elmondani, mennyire nem lehet felkészülni erre az utolsó pár hétre. Mert igen, mindenki mondta, hogy nehéz lesz, de valahogy sosem gondoltam bele, hogy ennyire, ahogy abba sem, milyen érzéseken fogok keresztül menni, mikor az utolsó napokban elgondolkozom, vajon mindent megtettem-e, amit meg tudtam. A válasz persze nagyrészt igen, de – anélkül is, hogy pontosan ismerném ezt a helyzetet – ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor valaki az élete végén visszatekint arra, hogy jól élt-e. Ez édes, de mind tudjuk, hogy változtatni ilyenkor már nem tudunk rajta, és ahelyett, hogy olyanokon gondolkodunk, amin nem lehet változtatni, arra kell visszanézni, amit jól csináltunk, amikor helyesen cselekedtünk, amikor segítettünk valakinek, amikor mertünk nyitni az emberek felé, amikor kitettük a szívünket a porba, homokba és arra vártunk, rátaposnak-e, vagy valaki a karjaiba veszi, és megszeretgeti.

Ehhez egyébként nagyon nagy bátorság kell, és nem is lehetnék büszkébb magamra, amiért bevállaltam, mert legyünk őszinték, első félévben inkább biztosra mentem és olyan emberekkel lógtam, akik mindig mellettem voltak, és akiket már nagyrészt ismertem. Visszatekintve, a legcsodálatosabb dolog, mikor ilyen nehéz döntést követően beigazolódik, hogy vannak még olyan emberek ebben a világban, akiknek megéri kinyitni a szívemet, és akik ahelyett, hogy rátaposnának, felveszik a földről, és átölelik, mint egy rég elfelejtett barátot.

Emiatt és csakis emiatt éri meg az a különös fájdalom és nyomás a mellkasomban, amit ezekben a pillanatokban is megmagyarázhatatlanul érzek. De ha valamit megtanultam az az, hogy nem szabad félni kimutatni az embereknek, mennyire fontosak számunkra, mert egyszer csak, egyik pillanatról a másikra, nem lesznek a mindennapjaink részei, és nagyon hiányolni fogjuk azokat az elszalasztott mondatokat.

A tanulság tehát…? Merni kell szeretni, mert azt a szeretetet, amit másoknak adunk, nem veheti el tőlünk senki.