A "f*ck it" jelenség

A napos Cartagena

Merem remélni, de közben szinte biztos is vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki, miután eljött Erasmusra, olyan dolgokat csinál, amikre előtte gondolni sem mert. Itt persze nem veszélyes, élettel összeegyeztethetetlen dolgokra gondolok, hanem szórakoztató, komfortzónából kirángató dolgokra. A F*ck it! jelenség nem egy kifejezett jelenség, úgy tudom, hivatalos kutatások még nem születtek róla, de én most feltaláltam, és örömmel osztom meg a kedves olvasókkal, mégis mit értek ez alatt.

Nem igazán tudom szépen lefordítani magyarra ezt a kifejezést, ezért inkább megpróbálom kulturált formában átadni, mit is jelent ez az én olvasatomban. Tegyük fel, írok egy üzenetet; „Haligali, van kedved ma átjönni, meginni valamit? Vagy van már tervetek mára? Csatlakozhatok?” Az agyam elkezd ezerrel pörögni; „Mi van, ha nem akarják, hogy velük lógj? Mi van, ha nem is vagytok olyan jó barátok, mint amilyennek te gondolod őket? Mi van, ha nem is találnak jófejnek?” Na ebben a percben kell azt mondani, hogy állj, ennyi volt, és nem tovább. Lesz jelentősége annak, ha ma azt mondják, hogy nem? Fogod látni őket három hónap múlva egyszer is, ha most ez az üzenet olyan kínos lesz, hogy legszívesebben elsüllyednél? (Ami ugye lehetetlen.) A válasz mindig nem. Fuck it, küldjük el, mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet?

Szeptemberben, valamint azt hiszem, még az első szemeszterben is nagyrészt elég sokat aggódtam olyan dolgok miatt, amik miatt igazán nem kellett volna. Vegyük példának, amikor elhívtak valahova, mindig ezer órát gondolkodtam rajta. „Mi lesz, ha nem élvezem majd? Mi lesz, ha nem gondolják, hogy elég szórakoztató vagyok? Mi van, ha azt hiszik, furcsa vagyok? Mi lesz, ha ez, mi lesz, ha az…?” - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, ami biztosan megakadályozott abban, hogy teljes mértékben át tudjam magam adni az élményeknek.

Második szemeszterben, valamint miután visszajöttem otthonról, talán tudatosodott bennem, hogy okés, most még tudtam hosszabbítani, de ez lesz itt az utolsó félévem, és nem tehetem meg azt magammal, mint amit első szemeszterben sokszor megtettem – a destruktív gondolatokkal tulajdonképpen a saját örömömet szabotáltam. Ez viszont megváltozott, mikor belegondoltam, érdemes-e folyamatosan valamin aggódni. A válasz persze nem, de nyilván mindent sokkal könnyebb mondani, mint csinálni, így az út meglehetősen nehéz és kacskaringós volt.

Az első fuck it élményem a benidormi kiruccanásunk volt, majd utána egy random cartagenai, aztán jöttek sorra a sörözgetések, bulizások (első félévben például egyetlen egyszer voltam klubban, amit a másodikban igyekszem bepótolni, mert sokkal jobban élvezem, mint amennyire valaha gondoltam volna). Mindig, mikor megkérdezek valakit, akar-e csatlakozni egy sörre, vagy hogy neadjisten egy hosszúra nyúlt bulizás után aludhatok-e a kanapéjukon, valahogy mostanában tényleg mindig arra gondolok, mi lehet a legrosszabb, amit kapok válaszként? Maximum mondanak egy nemet, és hazaszenvedem magam hajnal négykor is, vagy elmegyünk sörözni ketten Ingriddel. Nem. Nagy. Szám.

Persze ez sem megy mindig könnyen, sokszor nagy belső csatákat kell vívnom magammal, hogy elhitessem, tényleg nem számít. Ilyenkor kell megfordítani a rosszindulatú kérdéseket: Mi lesz, ha igent mondanak? Mi lesz, ha jól érezzük magunkat együtt? Mi lesz, ha lesz egy csodálatosan jó beszélgetésünk hajnali fél hétig részegen azon a bizonyos kanapén? Mi lesz, ha életem ezen részének legjobb embereivel tényleg iszom egy sört és biztosítanak róla minden szavukkal, hogy igenis megérdemlem, hogy jó emberek között legyek?

Nyilván tudom, hogy nehéz átváltani hirtelen az egyikről a másikra, és mindig, mindig lesznek hullámvölgyek, amikor csak egyszerűen nem megy. De a fontos, hogy emlékezni kell, egyszer már sikerült, és csodálatos perceket töltöttünk együtt azokkal az emberekkel, akiket az itteni időm alatt a legmeghatározóbbnak gondolok. Nem, nem vagyok teher, ha az lennék, úgy is mondanák, ha meg nem mondják, onnantól kezdve nem az én problémám.

Szóval, túlgondolós társam, aki attól fél, hogy nemet mondanak, félj inkább attól, mi lesz, ha a sok elszalasztott lehetőség miatt nem lesz mire emlékezned. Sokkal rémisztőbb, nem igaz?

Érzések

 

Még mindig Benidorm

Hosszasan gondolkodtam rajta, megírjam-e egyáltalán ezt a részt. Valahogy az ember mindig olyan nehezen osztja meg másokkal azt, ami valójában benne rejlik, pedig köztudott, hogy az érzéseink azok, amiket nem tudunk megváltoztatni. És azzal is tisztában vagyok, hogy előre nem lehet megjósolni, egy ember hogyan fog reagálni egy bizonyos helyzetre – pl. az Erasmusos életére -, de végül arra jutottam, nem veszíthetek sokat, ha leírom. Ha pedig ezt olvasod, kedves olvasó, akkor arra az elhatározásra jutottam, hogy meg is osztom. Lelkem egy darabjába engedek bebocsátást a következő néhány sorral. Az előbb leírtak miatt, hogy nehéz megfogalmazni sokszor, hogyan is érzek pontosan, lehet, kicsit kusza lesz, ezért elnézést kérnék, de ez is hozzám tartozik, szóval csak figyelmeztetés (asszem).

Bár fontosnak tartom, hogy úgy írjam le az itteni élményeimet, hogy a lehető legtöbb érzésemet beleszövöm a mondandómba, ez sokszor nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztem. Ezért gondoltam, hogy ebben a részben pontosabban kifejtem, milyen lelki utakon jártam a spanyolországi hónapjaim alatt, hogy visszaolvasva később én is jobban megértsem, valamint, hogy másoknak is legyen fogalma arról, mennyit jelentett nekem ez az idő.

Kezdjük mindjárt az elején, és ugorjunk is fejest, nem kell itt finomkodni. Az első érzés, amiről szeretnék beszélni, az a magány. Tudom, erős kezdés, talán hálátlannak is hangozhat, de igen, a szivárvány ezen végén is létezik. Bár talán életemben nem fogok még egyszer ilyen kevés idő alatt ennyi új embert megismerni, mégis néha van, hogy egyedül érzem magam. Nálam ez az érzés valószínűleg csak fokozódott, mikor egyedül maradtam a lakásomban, hiszen félévkor kiköltöztek a lakótársaim, helyükre viszont nem jött senki – egy elhanyagolható hetet leszámítva. Vannak tehát olyan napok, mikor esik az eső, sőt, néha még a csukott ablakon keresztül is bejön a hideg – a szó szoros és átvitt értelmében is. Minden sejtemmel hálás vagyok azokért az emberekért, akiket itt megismertem, de úgy érzem, még sokat kell fejlődni ahhoz, hogy elhiggyem, nem vagyok teher valakinek azzal, hogy találkozni és beszélgetni akarok. És ez nem is az ő hibájuk, dolgoznom kell magamon, ehhez pedig a néhai egyedüllét nyilván csodálatos alkalom lehet, ha sikerül kihasználnom.

A következő érzés a szerelem. Mert igen, az Erasmus alatt napról napra szerelembe esünk; a városba, az emberekbe, az egyetembe, a kultúrába, más diákokba, olyan helyekbe, amikről nem is képzeltük, hogy létezik. Szerelembe esünk a naplementékbe, a tengerparon eltöltött lusta napokba, a reggeli kávénkba, és ha minden jól megy, akkor a saját életünkbe is – újra és újra. És ennél a Földön nem létezik csodálatosabb érzés. Minden pillanat, amit Spanyolországban töltöttem és még most is töltök, olyan szinten érezteti velem, hogy megéri szerelmesnek lenni az ilyen apróságokba is, mint a tengerpartól kakaós zacskóban hazahozott homok, vagy a hullámok hangja. Talán ennél keserédesebb dolog nem is létezik, hiszen nem tudok nem arra gondolni sokszor, hogy hamarosan vége, és akkor életem egyik legnagyobb szívtörése lesz – mert az ember nem szívesen hagyja ott, amit, akit szeret.

És igen, lesznek emberek, lesznek crushok, akik bármennyire is plátóiak, megdobogtatják majd az ember szívét, és elhitetik, hogy a naplementébe elsétálós, filmes jelenet igenis lehetséges – még ha ez a tapasztalás szintjére nem is ér el. Az olyan álmodozóknak, mint amilyen én is vagyok, az ilyen dolgok a világot jelentik.

A szerelem mellett viszont megjelenik a hiány. A hiány, ami egészen addig talán nem is tűnik olyan fontosnak, míg meg nem tapasztalod, mennyire lehet másképp is. Az első szemeszterben őszintén csak nagyon, nagyon ritkán tört rám a honvágy, a családom persze mindig hiányzott, de nem ez volt a legfontosabb érzés, amire koncentráltam – talán érthető is, azt a sok új impulzust máshogy képtelen is lettem volna feldolgozni. Viszont, mikor a karácsonyi szünet után visszajöttem, minden annyira más megvilágításba került. Nem gondoltam volna, mikor hazamentem, hogy majd nem lesz kedvem visszajönni, és megkérdőjeleztem azt a döntésemet is, hogy vajon tényleg érdemes-e itt maradnom.

Apró, másoknak talán semmit sem jelentő dolgok váltak fontossá és értékessé; hiányzik, hogy este együtt nézzünk tévét otthon, hogy a saját ágyamban aludhassak, hogy elmehessek a kedvenc zenekarom koncertjére, hogy lássam a barátaimat. Minden, ami addig alapvetőnek tűnt, egyszerre felértékelődött és sokkal színesebbnek tűnt, mint amilyen előtte volt a szürke hétköznapok homályában. A hiány valahogy mindig ott lesz, még akkor is, ha nem veszel róla tudomást, mert tele a fejed minden mással. De fel kell rá készülni, és csak emlékezni kell rá, hogy otthon mindig várni fognak.

Bár még rengeteg dolgot tudnék írni, mégis szeretném az utolsó érzést kifejteni, hogy pozitív hangon zárjam a részt. Az elmúlt hónapokban nem győztem hangoztatni, mennyire hálás vagyok; talán annyira sokat mondogattam, hogy lassan kezd is elkopni a jelentése, de számomra ez az egy szó képes lenne összefoglalni az egész eddigi Erasmusos élményemet. Nem tudom eléggé megfogalmazni, mennyire hálás vagyok az összes embernek, akivel, ha csak egy napra is, de összesodort a sors, az összes helyért, ami valahogy néhány másodpercre elállította a lélegzetemet, az összes áttáncolt éjszakáért, mikor a hétköznapi problémák egyszerre olyan jelentéktelenné váltak, az átbeszélgetett hajnalokért, amikor az ember agyában megszűnik a korlát, és olyan dolgokat is kimond, amiket napfényben lehet, hogy nem. Azért, mert képes voltam úgy érezni magam, mintha a felhőkön lebegnék. Még a magányos napjaimért is, mert formáltak, mint embert, és mert nagyon sok mindent tanítottak nekem magamról.

Ennyi tehát. Kiderült egyébként, hogy Spanyolországban tavasszal rengeteget esik az eső, így sikerülhetett megfáznom, és mivel már halálra untam magam a nap ötvenedik teája mellett, és a fejem úgyis tele volt a fentebb leírt gondolatokkal, így kicsit jobban kifejtettem őket, hátha könnyebb lesz így rájuk reflektálni később. Remélem, másoknak is segítség lesz, mert tudom, hogy nem lehet felkészülni rá, milyen lesz, de talán olvasni más emberek tapasztalatait segít, ha esetleg néha el vagy veszve és nem tudod, éppen mit érzel.

Beber y comer en Murcia - Éttermek, kávézók Murciában

 A múltkori, komolyabb és érzelmesebb rész után úgy döntöttem, egy praktikusabbal folytatom írásaim sorát, leginkább azoknak, akik Murciát szeretnék választani mobilitási úticéljuk helyéül.

Kezdésnek mindenképpen szeretném leszögezni, hogy mielőtt eljöttem volna ide, nem is tudtam róla, hogy létezik ez a város, így megértem minden társamat, aki elbizonytalanodik és valamilyen nagyobb várost választ. Azt azonban tudni kell, hogy Murcia, bár nem a legnagyobb Spanyolországban, mindenképpen nagyobb, mint Pécs és mivel több egyetem is megtalálható, egészen sok hely közül lehet választani, ha az ember szórakozni szeretne, vagy csak meginni egy jó Estrella de Levante-t.

Ebben a részben az étel, ital lesz a főszerepben, mert szeretek sokat beszélni egy dologról is, így nagyon hosszan tudnám csak összeszedni az összes látnivalót és kipróbálásra alkalmas helyet a városban. Ennek tekintetében kezdjünk is bele, a teljesség igénye nélkül.

Spanyolország méltán híres a tapasról, ami falatnyi ételt jelent. Ebből nagyrészt többet is megesznek egy alkalommal, hiszen tényleg nagyon kicsi adagokról beszélünk. Az első dolog, amit a spanyol nyelvkurzuson megtanultunk amellett, hogy hogyan kell köszönni és bemutatkozni, az volt, hogy ha az ember ilyen ételekre vágyik, a Tapería szócskát kell keresnie, ami magyarul Tapasozót jelent.

Azonban, ha már a nyelvkurzusról beszélünk, muszáj megemlíteni, csak a praktikusság kedvéért, hogyan is rendeljünk sört Spanyolországban.

Gyorstalpaló sörrendeléshez:

Una cerveza, por favor! – Egy sört kérek szépen! (Murciában a por favor rövidített verziója, a porfa is megteszi, senki nem fog érte megverni, nyugi.)

Na de mekkora is az a cerveza? Mert bizony vissza szoktak kérdezni, így az ilyesmit is jó előre megtanulni.

Caña: kb 200 ml sört jelent, nálunk talán egy pohár nagyságának megfelelő

Tanque: a fél literes változat, ha már nagyon szomjas vagy, esetleg valamivel le kell öblíteni a hét fáradalmait, aminek a fájdalmai a torkodon akadtak. A tanque egy nagyobb lélegzetvételű korsó sörnek felel meg.

Jarra: kisebb-nagyobb társaságok rendelhetnek egy kancsó sört is, ha éppen ahhoz van kedvük, de tapasztalataim szerint nem olcsóbb úgy sem, mintha két tanque-t kérnél, így csak említés szintjén írtam ezt ide.

(Cerveza con limón: nem a mérethez tartozik, de mikor én idejöttem, nem szerettem, sőt, kifejezetten utáltam a sört, ezért mindig csak a citromos változatot tudtam meginni. Ha te is ilyesmire vágysz, akkor az una cerveza mellé tedd oda, hogy con limón, ami csupán annyit jelent, hogy a sört felöntik egy kevés citromos fantával. És ez, bár nagyon rosszul hangzik, ha szereted a sört, nagy segítség, ha nem, mégis valami hideg frissítőre vágysz a 40 fokos melegben.)

 

Los Zagales

De térjünk is a lényegre. Életem első tapasozó élménye úgy esett meg, hogy a spanyol tanárnőnktől korábban hallott információt felhasználni igyekezve Kingával az első héten megtaláltuk a Los Zagales nevű helyet, ami, ha az ember igazi, autentikus spanyol élményre vágyik, minden elvárása teljesülhet. Kicsi, beülős hely, ahol bár nem az Estrella nevű helyi sör kapató, de a kevésbé ínyenceknek talán a több helyen megszokott Amstel is megteszi. Az árak rendkívül barátságosak, és bár angol menü azt hiszem, nincs, de német nyelven megtalálhatják az azt értő emberek, mégis mit szeretnének enni, mielőtt megrendelik a legrandomabb ételt. Onnan tudhatod egyébként is, hogy jó a hely, hogy nem beszélnek nagyon angolul, mert az azt jelenti, hogy a helyiek törzshelye, így nincsenek rászorulva arra, hogy turistákat fogadjanak. Mi azért mégis csak betértünk és egy pillanatra sem bántuk meg.

El Museo de la Tapa

Ha valaminek, akkor ennek a helynek biztosan története van. Ha le szeretném rövidíteni a sztorit, csak annyit mondanék, hogy a pincérek már kérdezés nélkül is tudják, mit rendelünk (dos cervezas y un plato de nachos, porfa), de mivel nem vagyok lusta, ezért az elejéről kezdem.

Első élményünk Isabella barátnőmmel volt ezen a helyen, mikor is elterveztük, hogy elmegyünk túrázni. Mivel azonban a villamos, amire felszálltunk, rossz irányba vitt, úgy döntöttünk, hogy helyette inkább visszajövünk a városba, és eszünk egyet. Így fedeztük fel a Museot, ahol onnantól kezdve majdnem minden szerda este söröztünk egyet, valamint a hét másik napjain is, ha éppen kedvünk volt. Mindenesetre ez a szokás folytatódik azután is, hogy Isabella elhagyta az országot, hiszen Ingriddel előszeretettel járunk a helyre, ahol, ha szeretnénk, még egy búcsúölelést is kaphatunk a kedvenc pincérünktől.

Na de vissza a témához. Milyen ételek, italok találhatóak meg itt? A híres murciai sör, a korábban is emlegetett Estrella de Levante, valamint a megszokott tapasok mellett hamburgerek és mexikói beütésű ételek is a menün vannak. Itt tényleg van minden, ami szem-szájnak ingere, valamint még egy fontos dolog, hogy a pincérek beszélnek angolul! Emellett nem egy utolsó szempont, ha a két résszel ezelőtti anyagiakra is gondolok, hogy nagyon finom ételek találhatóak meg nagyon jó áron, így, ha akár egy napra is Murciában van az ember, ezt a helyet nem érdemes kihagyni.

Legkedvencebb amcsi barátnőm, Isabella, a legelső Museos kajálásunk alkalmával

Mano a Mano - Pizzas y Empanadillas

Ha van hely, ami örökre a szívünkhöz nőtt, akkor az mindenképpen a Mano a Mano nevű pizzéria. Nemcsak egy étterem, hanem társasági, valamint kulináris élmény is, hiszen egyrészt ezt a helyet mindenki ismeri, másrészt itt ettem életem legjobb pizzáit (igen, még az eredeti olasznál is jobbat, bocsi olaszok).

Kezdődött az egész történet ott, hogy az első héten, mikor még csak ismerkedtünk a várossal, Kingával láttunk egy plakátot valami Mano y Mano nevezetű torreádor párosról, és megkérdeztük Laurát, hogy ez mégis micsoda, hogy hallott-e már róla. Azt mondta, nem, de van egy ilyen nevű hely a városban. Azóta rengeteg másik embertől is hallottuk, hogy van ez a pizzéria, és hogy nagyon megéri odamenni. A Museo mellett talán ez a másik hely, amit nem érdemes kihagyni, sőt, kötelező, hiszen a szavamat adom, hogy ilyen jó pizzát nagyon-nagyon kevés helyen lehet enni. Emellett, megint csak az árak azok, amik szintén leveszik a lábáról az embert, hiszen egy sima margarita pizza 4,5 euró, és a kicsivel komplikáltabb feltéttel rendelkezőek sem érik el a 8-10 eurót. Egyetlen szomorúság lehet annak, aki gluténérzékeny, hogy nemcsak itt, hanem máshol sem nagyon lehet gluténmentes verziókat kapni.

Sushi San Anton

Ha már a könyökünkön jön ki a tapas és legszívesebben elfutnánk a rengeteg tapasozó hely elől, akkor a San Anton városrészben megtalálható sushizós hely tökéletes választás lehet. A tradicionális japán ételek mellett megtalálhatóak Ázsia más részeinek ételei is. Talán meg sem kell említenem, hogy az árak itt is barátságosak egy sushizó helyhez képest, 4-5 euróért már lehet kapni egy sima maki tekercset és a California rollok is 6-7 euróból kijöhetnek.

Café Lab

Ha pedig az ebédet egy jó kávéval szeretné leöblíteni az ember, vagy csak tanulni van kedve és a Starbucks már túlságosan unalmas – és drága -, akkor a Café Lab csodálatos választás. A hely koncepciója és dizájnja is letisztult és érdekes, emellett nagyon finom kávét lehet inni, valamint a sütijeik és szendvicseik is meglepően finomak. Ezt már nem mondanám a legolcsóbb helynek, kb Starbucks áron mozog, de ha valami olyat szeretnél inni, ami megér 4 eurót, akkor inkább ide érdemes jönni, mint az előbb említett kávézóba.

+1 UCAM Cafeteria

Hülyén hangozhat, de mi nagyon szeretünk az egyetemen enni, hiszen ez talán a legolcsóbb formája annak, hogy normális ételt juttassunk a szervezetünkbe. Nemcsak ebédelni, reggelizni is lehet itt és 2,5-3,5 euróért – attól függ, melyik menüt választod – kaphatsz egy kavét, üdítőt, valamint két szelet toastot paradicsompürével, vagy egy péksütit. Az ebéd hasonlóan jó árú, hiszen 4-5 euró körül már meg lehet ebédelni, a választék pedig meglehetősen széles; egytál ételek, hús körettel, saláták, desszertek, gyümölcsök. Szóval, leendő UCAM-ra jövő társaim, használjátok ki a Cafeteria csodáit, mert nagyon hiányozni fog otthon, ha nem lesz.

 

Ennyit tehát dióhéjban azokról a helyekről, amelyeket Murciában mindenképpen érdemes meglátogatni, ha az ember gyomra legszívesebben felmondaná már a szolgálatot az éhségtől. Nincs konklúzió, ezeket tényleg csak ki kell próbálni.