A hosszabbításról

 

A mai napig élénken él az emlékezetemben az a szeptember elejei éjszaka, mikor elindultunk a reptérre Bécsbe, hogy elkezdjük azt az akkor még hihetetlennek tűnő kalandot, amit Erasmusos mobilitásnak neveznek. Talán számomra is meglepő volt, mennyire nem izgultam. Nyilván izgatott voltam, és voltunk mindhárman, de valahogy, ha belegondoltam, hogy legalább 5 hónapra elköltözöm egy másik országba, nem fogott el a gyomorideg. Máig nem értem, hogy ez hogyan lehetséges.

Mikor ideértünk minden annyira újnak tűnt, minden furcsa volt, és mégis olyan ismerős, mintha egész életemben itt éltem volna – leszámítva persze a szieszta időt, arról még négy hónap után is megfeledkezem néha. Emlékszem, az első néhány hétben azt mondogattuk Kingával, hogy már várjuk, mikor esik le, hogy amúgy ez nem egy nyaralás, és nem csak néhány napig, esetleg hétig vagyunk itt. Számomra ez a pillanat a mai napig nem jött el.

Bevallom, megszoktam már a pálmafák látványát, azt, hogy mikor otthon még pulcsiban mászkálnék 10 fokban, itt megfagyok, és azt is, hogy az emberek harsányak és életigenlőek. De még mindig egy kétéves kíváncsiságával tudok rácsodálkozni a naplementékre, a várost körülölelő hegyvonulatokra, a tenger elképzelhetetlenül csodálatos látványára, arra a szabadságra, amit az ország és az emberek adni tudnak egymásnak, és arra, ahogyan feldíszítették karácsonyi fényekkel a pálmafákat és a várost. Hiányzik ugyanakkor az eső, a hó, a tejföl és a túró, a családom, a barátaim, valamint az, hogy ha bemegyek egy helyre, nem kell egy órát gondolkodnom azon, hogyan kérjek egy bögre kávét. Hiányzik, hogy bármelyik nap, könnyen, minden felkészülés nélkül elmenjek színházba megnézni egy előadást, hiányoznak a kedvenc zenekarom koncertjei, hiányzik a költészet és a kultúra.

Talán ezt a legnehezebb elengedni. Karácsonyra hazamentem és többször is voltam színházban, többször is rácsodálkoztam arra, hogy értem, mit beszélnek körülöttem az emberek; olyan dolgok váltak furcsává és varázslatossá, amiket addig mindennapinak gondoltam. Egy dolog hiányolni a családomat és a barátaimat, de egy másik, mikor az ember rádöbben arra, mennyire megéri hiányolni a kultúrát. Magamat egy hihetetlenül művészetre érzékeny embernek tartom, ezért, mikor vissza kellett jöjjek, nem gondoltam, mennyire hatással lesz rám az a sok impulzus, ami otthon ért – a legjobb értelemben. De erről majd egy másik részben…

Amikor azonban megjelent a gondolataimban az a kérdés, hogy maradnék- e még Murciában, nem kellett sokat gondolkodnom. Nagyon hosszú idő volt, mire elfogadtam, hogy ha ezt a döntést most meghozom, akkor még egy félévig nem mehetek haza és újra át kell vergődnöm magam a bürokrácia végtelennek tűnő útvesztőin, ahol már szinte leszakadnak a lábaim a rengeteg körtől, amit feleslegesen tettem meg. De, amikor belegondoltam, mennyit adott nekem már 4 hónap alatt is ez az élmény - mennyit tanultam magamról, egy új kultúráról, valamint arról, hogyan kell egy egész heti sírást egy éjszaka alatt letudni – valahogy tudtam, még mielőtt kimondtam, hogy a szívem nagyon szeretne maradni.

Tudjátok, vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor mélyen belül tudja, mi a helyes döntés, de a társadalom és más emberek elvárásai megakadályozzák abban, hogy meghozza azt. Az én esetemben talán inkább a fejemben voltak ezek a dolgok, amik nem tették könnyebbé a helyzetemet, de életemben talán először megpróbáltam úgy gondolkodni, hogy csak a saját véleményem érdekeljen. Nehéz döntés volt, de minden ember körülöttem támogatóan fordult felém, amiért a mai napig hálás vagyok. A legnehezebb talán az volt, hogy meggyőzzem magam, nem okozok senkinek csalódást azzal, hogy szeretném kihasználni a lehetőségeimet, amik lehet, hogy csak egyszer adódnak az életben.

Napokon keresztüli őrlődések után tehát megszületett a döntés. Az otthoni egyetem koordinátorai nagyon támogatóak voltak, az itteniekről nem is beszélve. A kari koordinátorunkkal korábban is jó viszonyban voltunk, hiszen már az első héten kiderült, hogy töltött egy kis időt Magyarországon, és néhány szót tudott is magyarul. Innentől azt hiszem, nyert ügyünk volt, ha segítséget kellett kérnünk tőle, mert maximálisan támogatott és támogat a mai napig.

Érdekes egyébként, hogy a hosszabbítási folyamat mennyire egyszerűen megy a jelentkezéshez képest. Egy lapot alá kell írni, leadni, új Learning Agreementet írni, szerződés és már kész is vagy. Hát ennyi az én hosszabbítási utam. Biztosan nem lesz könnyű az elkövetkezendő pár hónap, de hiszem, hogy ahogyan az elmúlt szemeszter, úgy a következő is rengeteg kalandot, meglepetést rejt magában és nem is érezhetném magam jobban készen arra, hogy befogadjam ezeket a kalandokat nyitott karokkal és nyitott szívvel.

UCAM – Universidad Católica de Murcia

 A mai részben szeretném egy kicsit elkalauzolni az olvasót Murcia egyik egyetemére, ahol ezt a szemesztert töltjük. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy nem ez az egyetlen egyetem a városban, a University of Murcia (UMU) is elszórtan, több kampusszal rendelkezik. Az UCAM viszont mindössze két kampusszal található meg a város szélén, és meglehetősen összetartó közösséggel rendelkezik.

Az egyetem történelme nem nyúlik nagyon hosszan vissza az időben, ugyanis még csak idén – 2021-ben – ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Ez a tény sokszor visszaköszön a kampuszokon is, hiszen minden terem modernizált felszereléssel rendelkezik, a krétaporos, esetleg filctolltól maszatos táblák már a múlté lettek, helyettük digitális táblák segítségével folyik az oktatás. Ezeket az eszközöket nagyrészt a tanárok tudják is használni; persze néhány nehézség itt is becsúszik. Ezen felszerelések jelenlétét egyébként az egyetem magánjellege, valamint a rendkívül magas tandíj (7000+ euró/év) következményének is betudhatjuk.

Muszáj megemlítenem azt is, hogy mennyire impozáns épületben tanulhat az a diák, aki nem a sportszakot választja – bár néha a tesisieknek is van olyan órájuk, amelynek a main campus ad helyet, de lényegesen kevesebb, mint a többi szak hallgatójának. Az épület tulajdonképpen egy 18. századi kolostor, amelyet 1996-ban alakítottak oktatásra alkalmas létesítménnyé. A kolostor ad helyet a hivatalos irodáknak, valamint az egyetemhez tartozó kápolnának is, amelyet még az eredeti épület részeként őriztek meg az utókornak. Ezen kívül itt található a hatalmas könyvtár is, ahol az órák közötti szünetek nagy részét töltjük, ha éppen nem a másik kampuszon kell várakoznunk.

Néhány szót ejtenék a már emlegetett, sportszakoknak otthont adó épületegyüttesről is, amely nagyjából 10-15 perc sétára (attól függ, mennyire siet az ember) található a fő kampusztól. Ennek a sétának a megerőltetőbb része az, amikor meg kell mászni azt a dombot, amelynek a tetején ékeskedik La Noria – amelyről a mai napig nem jöttem rá, hogy az ott található outlet neve, vagy a kampuszt is így hívják- e, ugyanis a több éve itt tanulóktól is hallottam már, hogy így nevezték a helyet. Mindenesetre az biztos, hogy a dombon található… A két nagyobb épület, amely az egyetem részét képezi, egy kisebb városka látszatát kelti; ha az ember nem tudná, hol jár, valószínűleg nem feltétlen találná ki egyből, hogy egy oktatási célra szolgáló létesítményben van.

Emellett, egy harmadik épület magába foglalja a Sport Centert is, ahol nagyrészt a gyakorlati óráinkat tartják, mint gimnasztika, tánc, és egyebek. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: konditerem, mini kosárpálya, táncterem, judo terem és olyan üres termek is, ahol tulajdonképpen bármilyen sporttal kapcsolatos órát lehet tartani – mert az eszközök ugyebár megvannak hozzá. A gimnasztika tanárunk szerint is a legmenőbb dolog, amit Murciában látni fogunk, és alkalmunk is lesz kipróbálni, az egy hatalmas felfújható matrac, ahol az ember olyan gimnasztikai elemet tanul meg, amilyet csak akar; maximum egy térd lehet a veszélyforrás – pontosabban, ha az ember történetesen lefejeli azt.

Ennyit tehát a csodás egyetemünkről. Remélem, informatív volt ez a rövid rész, valamint, hogy meghoztam néhány embernek a kedvét, hogy egy nap kipróbálja, mennyire csodálatos egy olyan egyetemen tanulni, ahol a tanárok valóban lelkesek, és ahol tényleg látni lehet, hogy jó helyre megy az a rengeteg pénz, amit a hallgatók hajlandóak kifizetni egy normális oktatás reményében.