Túllendülni a nehézségeken

 Ezen rész fogalmazása közben az első kint töltött hónapon túl vagyunk, ami lehet egyben elkeserítő, de vidám és reményt adó is, hiszen sikerült! De mégis micsoda? Sikerült lakást találni és sikerült elintézni azokat a dolgokat is, amik az első héten a legnagyobb stresszforrások voltak. A mai részben egy kicsit ezekbe a dolgokba szeretnék bepillantást engedni, hiszen mind tudjuk, hogy az Erasmus mobilitás nem csak móka és kacagás.

A lakáskeresés okozta bonyodalmakról már az első részben meséltem, azonban nem ez volt az egyetlen aggodalomra okot adó téma. Második héten beköltöztünk, megismerkedtünk a lakótársunkkal – aki egyébként amerikai és az egyik legédesebb ember, akivel találkoztam. Kezdődhetett tehát az a rész, amiért tulajdonképpen jöttünk; a tanulás.

Első két héten egy intenzív nyelvkurzusban vettünk részt, ami – tekintve, hogy egyikünk sem szólalt meg még soha spanyolul – meglehetősen nehéznek és soknak bizonyult egyszerre. Nyilván nem vártunk csodát ettől a néhány alkalomtól, de azért egy kevés dolgot el tudtunk sajátítani (én például már a legnagyobb magabiztossággal kérdezem meg a boltban, vagy vendéglátóipari egységekben, hogy tudok- e kártyával fizetni) – minden másra meg ott a google fordító.

Szeretnék neki egyébként egy külön bekezdést szentelni, mert tudom, mennyire rossz híre van a google csodás találmányának – bizonyára nem minden ok nélkül - de számunkra a fulladozó ember mentőöve lett kint tartózkodásunk során. A spanyolok összességében ráadásul rendkívül türelmesek is, mikor próbálunk nekik valamit elmagyarázni, és segítségül hívjuk a telefonunkat, hiszen készségesen megvárják, és ha az kell, bepötyögik a választ is. Így ugrabugrálunk át a nyelvi nehézségeken a mindennapi életben.

A nyelvre tehát megszületett a legalapvetőbb válasz, de mi a helyzet az egyetemi ügyintézésben tapasztalható fejetlenséggel? Nos, bár én csak a UCAM csodás szervezetéről tudok nyilatkozni, az biztos, hogy rengetegszer megemlegettük, hogy egy magánegyetemhez képest, ahova emberek súlyos milliókat fizetnek egy évben, kifejezetten gyenge minden, ami a hivatalos dolgokkal kapcsolatos. Ez pedig nemcsak a mi véleményünk, hanem az itt tanuló diákok nagy részéé is.

Kezdődött minden azzal, hogy az itteni koordinátorunk még a kijövetelünk előtt leszögezte, hogy ő nem hajlandó két féle papírt kiállítani, csak egyet, szóval a mínuszegyedik pillanatban döntsük el, hogy számunkra melyik szükséges – hozzáteszem, a két papírnak köze nem volt egymáshoz. Mi persze belefutottunk a csőbe; az otthoni egyetem már nagyon várta az Arrival Formot, mi pedig még a világ végéig is elmentünk, hogy megkaparintsuk a hőn vágyott dokumentumot. Végül Kinga és Ingrid temperamentumának köszönhetően sikerült az expedíció, és az otthoni koordinátorunk is rendkívül megértő volt, tehát minden jó, ha a vége jó.

Szintén az ügyintézéssel kapcsolatos gondok akkor is megjelentek, mikor a minden erasmusos által jól ismert Learning Agreementet módosítani kellett, hiszen a több évfolyamból felvett órák bizony sok esetben ütköztek egymással. Három alkalommal írtam át a tanulmányi szerződést és már én szégyelltem magam, hogy folyamatosan zaklatom az itteni és az otthoni koordinátorunkat is, hogy légyszi-légyszi írd alá megint, de végül sikerült mindent elintézni ezzel kapcsolatban is. Az persze már másik kérdés, hogy ez alatt az idő alatt hány hajszálamat téptem ki, és mennyire kapartam le a falat. Tagadhatatlanul voltak olyan idők, amikor életem legcifrább káromkodásai hagyták el a szám, nem beszélve arról, amit szerencsétlen messenger csoportunk látott ezekben a napokban; és persze sírásból is volt sok, de kétségtelenül akkor szép az élet, mikor zajlik.

Az utolsó dolog, amiről beszélni szeretnék nem más, mint a helyijáratos bérlet. Szerencsére megismertünk egy itt tanuló magyar lányt, aki tudott néhány dolgot a városról, így a közlekedésről is. Ennek ellenére nagyon nehéz volt rájönnünk, hogyan ne dobjunk ki az ablakon havi 30-40 eurót csak arra, hogy eljussunk a város másik végében található egyetemre minden nap, majd onnan vissza is. Az előző részek egyikében már említettem, hogy a helyijáratos közlekedést három nagy cég üzemelteti – a sárga LAT, a piros Transportes de Murcia (ami bár a nevéből adódóan egy összefoglaló név is lehetne, de ez ne tévessze meg a kedves olvasót, a dolgok nem ilyen egyszerűek errefelé), valamint a Tranvía villamos. Ezek közül nekünk csupán a LAT busz és a villamos a megfelelő, ugyanis a piros busz a közelébe sem megy az egyetemnek.

Az első héten olyan feltölthető kártyát vettünk, ami mindhárom szolgáltatásra jó, az egyetlen baj csak az volt, hogy csupán néhány centtel került így kevesebbe az egyébként meglehetősen drága jegy (1,80 euró), mint alapvetően. A második kártyánk hosszas sorbaállás (30 perc-1 óra) után egy hasonló plasztik kártya lett, ami szintén feltöltős, de már 50-60 centtel kevesebbe került ezzel a jegy. Mi azonban láttuk másoknál, hogy lehet szerezni korlátlan kártyát, ami tulajdonképpen egy havi bérletnek felel meg. Az utánajárás csak egy villamosútba került a semmi közepére, ahonnan üres kézzel távoztunk, de legalább megtudtuk, hogy a három járműre ilyen összefoglaló bérlet nem létezik, így döntenünk kellett. A legkézenfekvőbb döntés született, hiszen a LAT busz felénk is közlekedett – azt hagyjuk, hogy mennyi késéssel -, a villamos 20 perc sétára volt, a piros busz pedig, mint már említettem, meg sem közelítette az egyetemet, így egy csodás sárga kártyánál maradtunk, aminek az ára 23 euró havonta. Nem egy BKV bérlet, nem is egy pécsi, de a korlátlanságát mindenesetre igyekszünk a lehető legjobban kihasználni, és nagyon boldogok vagyunk, hogy végre nem kell azon aggódni, hogy mennyi pénz van még a kártyán.

Nehézségek tehát mindig vannak – és akkor azt még nem számoltam bele, hogy csoportmunkában kell dolgozni az egyik órámon, mert az nyilván otthon is nehézség lenne -, de csak rajtam múlik, hogyan reagálok rájuk. Sokszor sokkal egyszerűbb lenne földhöz vágni magam és ordítani egy órán keresztül, csak sajnos attól semmi nem oldódik meg. Nem hiába mondják, hogy az Erasmus egy önismereti tréning is, mert feszegetem a határaimat – vagy ha én nem, akkor mások biztosan – és kilépek a komfortzónámból a lehető legtöbb szituációban. Tehát leendő Erasmus hallgatók! Ne ijedjetek meg, ha az elején nehéz, mert mindenkinek az, de higgyétek el, minden egyenesbe jön majd.