A visszatérés kétarcúsága - The two-facedness of comebacks

English-version below

 „Ha elég bátor vagy a búcsúhoz, az élet egy új köszöntéssel jutalmaz meg” – írja Paulo Coelho. Tudom, elég sablonos valamit egy Coelho idézettel kezdeni, de ezt a mondatot nagyon sokszor újra elővettem, mikor befejeződött az erasmusos mobilitásom, és hazajöttem. Nem tudtam, akkoriban csak reméltem, hogy igaz.

Nem mondanám, hogy nagyon bátor voltam, sőt, igazából meglehetősen féltem elbúcsúzni. Kétségeim voltak, vajon elég erős kötelékeket építettünk-e fel a hónapok során a barátaimmal, hogy bírják az idő és a távolság próbáját.

Mikor visszatértem, minden normálisnak tűnt. Normálisnak, valahogy mégis teljesen másnak. Igen, a kételyeim ellenére kiderült, hogy erősnek bizonyultak azok a kötelékek, sikerült életben tartanunk a barátságunkat.

Miért érzem magam mégis ilyen furcsán? Ez ugyanaz az egy évvel ezelőtti életem, miért van bennem valahol mélyen mégis egy hang, ami azt mondja, valami nem stimmel? Mindenki meglepődött, de a legboldogabb mosollyal az arcán köszöntött minket, ugyanazokat a szoros öleléseket kaptuk, amik annyira nagyon hiányoztak. Ezt a furcsa érzést azóta sem tudom leírni, talán túl összetett, hogy szavakkal kifejezhető legyen, és ez rendben is van így.

Mikor a buszállomáson vártunk, hogy felszálljunk arra a járműre, ami a reptérre visz minket, láttam egy lányt, aki vígasztalhatatlanul sírt. Kiderült, ő is erasmusos diák volt, és épp akkor ért véget a mobilitása. Valamiért meg akartam nyugtatni, ezért biztosítottam róla – akkor már tapasztalatból -, hogy mikor visszajön, minden ugyanolyan csodás lesz, mint azalatt az idő alatt, amíg először itt volt. Megértettem, a legmélyebb szinteken, hogy min ment akkor keresztül. Megértettem azt is, hogy ha valaki nekem nem egészen hét hónappal ezelőtt ugyanazokat a mondatokat mondta volna, mint én neki, egy cseppet sem segítettek volna. Mégis megtettem. Valahogy, ha másoknak azt mondjuk, hogy minden rendben lesz, mi is egy kicsit jobban elhisszük.

A búcsúzás sosem vált egyszerűbbé, sőt, minden alkalommal nehezebb lett. Mégis megérte. Elbúcsúznék ezer alkalommal, összetörném a saját szívemet újra és újra, ha ez azt jelentené, hogy láthatnám és tölthetnék egy kis időt a barátaimmal.

„Ha elég bátor vagy a búcsúhoz, az élet egy új köszöntéssel jutalmaz meg.” Most már egyáltalán nem kételkedem, hogy igaz-e. Mert az. Még találkozunk, ha nem előbb, hát később. Köszönöm mindenkinek, aki csodálatossá varázsolta a visszatérésünket!

“If you are brave enough to say goodbye, life will reward you with a new hello” – says Paulo Coelho. I know it’s lame to start something with a Coelho quote but this one I used to read millions of times when my Erasmus ended. I didn’t know, I was only hoping it’s true.

I wasn’t brave, I was really scared to say goodbye, I had lots of doubts if I built strong enough connections to make them last.

When I came back everything felt normal. Normal but at the same time completely different. We did manage to build strong enough bonds with my friends, we managed to keep our friendship alive.

Why do I feel so strange then? It’s my old life, it’s the same as it used to be a year ago, why do I still feel something deep inside that tells me it’s not right? Everybody greeted us with smiles of surprise and joy, everybody gave us the same tight hugs I was missing this whole time. This feeling I still can’t explain. I think it’s just too complex to be described by words and that’s okay,

When we’d been waiting for the bus that brought us to the airport I saw a girl bawling her eyes out, She was an Erasmus student too and her mobility just ended. For some reason I wanted to comfort her saying that when she comes back later it’s gonna be just as good as her time that’s just ended. I could relate to her on the deepest level. I knew exactly what she was going through, I knew that not exactly seven months ago  it hadn’t helped me if someone told me what I told the girl now. And I still did it. Somehow telling others that it’s gonna be alright makes me believe it too.

Saying goodbyes never got easier, in fact, they became harder each time. It’s still worth it tho. I’d go through saying goodbye hundreds of times, I’d break my heart over and over again if I could meet these amazing people again and spend even just a little time with them.

“If you are brave enough to say goodbye, life will reward you with a new hello.” Now I don’t doubt it anymore. It is true. We will meet again one day or another. Thank you for everyone that made me feel loved in my comeback journey!