A "f*ck it" jelenség

A napos Cartagena

Merem remélni, de közben szinte biztos is vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki, miután eljött Erasmusra, olyan dolgokat csinál, amikre előtte gondolni sem mert. Itt persze nem veszélyes, élettel összeegyeztethetetlen dolgokra gondolok, hanem szórakoztató, komfortzónából kirángató dolgokra. A F*ck it! jelenség nem egy kifejezett jelenség, úgy tudom, hivatalos kutatások még nem születtek róla, de én most feltaláltam, és örömmel osztom meg a kedves olvasókkal, mégis mit értek ez alatt.

Nem igazán tudom szépen lefordítani magyarra ezt a kifejezést, ezért inkább megpróbálom kulturált formában átadni, mit is jelent ez az én olvasatomban. Tegyük fel, írok egy üzenetet; „Haligali, van kedved ma átjönni, meginni valamit? Vagy van már tervetek mára? Csatlakozhatok?” Az agyam elkezd ezerrel pörögni; „Mi van, ha nem akarják, hogy velük lógj? Mi van, ha nem is vagytok olyan jó barátok, mint amilyennek te gondolod őket? Mi van, ha nem is találnak jófejnek?” Na ebben a percben kell azt mondani, hogy állj, ennyi volt, és nem tovább. Lesz jelentősége annak, ha ma azt mondják, hogy nem? Fogod látni őket három hónap múlva egyszer is, ha most ez az üzenet olyan kínos lesz, hogy legszívesebben elsüllyednél? (Ami ugye lehetetlen.) A válasz mindig nem. Fuck it, küldjük el, mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet?

Szeptemberben, valamint azt hiszem, még az első szemeszterben is nagyrészt elég sokat aggódtam olyan dolgok miatt, amik miatt igazán nem kellett volna. Vegyük példának, amikor elhívtak valahova, mindig ezer órát gondolkodtam rajta. „Mi lesz, ha nem élvezem majd? Mi lesz, ha nem gondolják, hogy elég szórakoztató vagyok? Mi van, ha azt hiszik, furcsa vagyok? Mi lesz, ha ez, mi lesz, ha az…?” - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, ami biztosan megakadályozott abban, hogy teljes mértékben át tudjam magam adni az élményeknek.

Második szemeszterben, valamint miután visszajöttem otthonról, talán tudatosodott bennem, hogy okés, most még tudtam hosszabbítani, de ez lesz itt az utolsó félévem, és nem tehetem meg azt magammal, mint amit első szemeszterben sokszor megtettem – a destruktív gondolatokkal tulajdonképpen a saját örömömet szabotáltam. Ez viszont megváltozott, mikor belegondoltam, érdemes-e folyamatosan valamin aggódni. A válasz persze nem, de nyilván mindent sokkal könnyebb mondani, mint csinálni, így az út meglehetősen nehéz és kacskaringós volt.

Az első fuck it élményem a benidormi kiruccanásunk volt, majd utána egy random cartagenai, aztán jöttek sorra a sörözgetések, bulizások (első félévben például egyetlen egyszer voltam klubban, amit a másodikban igyekszem bepótolni, mert sokkal jobban élvezem, mint amennyire valaha gondoltam volna). Mindig, mikor megkérdezek valakit, akar-e csatlakozni egy sörre, vagy hogy neadjisten egy hosszúra nyúlt bulizás után aludhatok-e a kanapéjukon, valahogy mostanában tényleg mindig arra gondolok, mi lehet a legrosszabb, amit kapok válaszként? Maximum mondanak egy nemet, és hazaszenvedem magam hajnal négykor is, vagy elmegyünk sörözni ketten Ingriddel. Nem. Nagy. Szám.

Persze ez sem megy mindig könnyen, sokszor nagy belső csatákat kell vívnom magammal, hogy elhitessem, tényleg nem számít. Ilyenkor kell megfordítani a rosszindulatú kérdéseket: Mi lesz, ha igent mondanak? Mi lesz, ha jól érezzük magunkat együtt? Mi lesz, ha lesz egy csodálatosan jó beszélgetésünk hajnali fél hétig részegen azon a bizonyos kanapén? Mi lesz, ha életem ezen részének legjobb embereivel tényleg iszom egy sört és biztosítanak róla minden szavukkal, hogy igenis megérdemlem, hogy jó emberek között legyek?

Nyilván tudom, hogy nehéz átváltani hirtelen az egyikről a másikra, és mindig, mindig lesznek hullámvölgyek, amikor csak egyszerűen nem megy. De a fontos, hogy emlékezni kell, egyszer már sikerült, és csodálatos perceket töltöttünk együtt azokkal az emberekkel, akiket az itteni időm alatt a legmeghatározóbbnak gondolok. Nem, nem vagyok teher, ha az lennék, úgy is mondanák, ha meg nem mondják, onnantól kezdve nem az én problémám.

Szóval, túlgondolós társam, aki attól fél, hogy nemet mondanak, félj inkább attól, mi lesz, ha a sok elszalasztott lehetőség miatt nem lesz mire emlékezned. Sokkal rémisztőbb, nem igaz?