English-version below
„Ha elég bátor vagy a búcsúhoz, az élet egy új köszöntéssel jutalmaz meg” – írja Paulo Coelho. Tudom, elég sablonos valamit egy Coelho idézettel kezdeni, de ezt a mondatot nagyon sokszor újra elővettem, mikor befejeződött az erasmusos mobilitásom, és hazajöttem. Nem tudtam, akkoriban csak reméltem, hogy igaz.
Nem mondanám,
hogy nagyon bátor voltam, sőt, igazából meglehetősen féltem elbúcsúzni.
Kétségeim voltak, vajon elég erős kötelékeket építettünk-e fel a hónapok során
a barátaimmal, hogy bírják az idő és a távolság próbáját.
Mikor
visszatértem, minden normálisnak tűnt. Normálisnak, valahogy mégis teljesen
másnak. Igen, a kételyeim ellenére kiderült, hogy erősnek bizonyultak azok a
kötelékek, sikerült életben tartanunk a barátságunkat.
Miért érzem magam
mégis ilyen furcsán? Ez ugyanaz az egy évvel ezelőtti életem, miért van bennem
valahol mélyen mégis egy hang, ami azt mondja, valami nem stimmel? Mindenki
meglepődött, de a legboldogabb mosollyal az arcán köszöntött minket,
ugyanazokat a szoros öleléseket kaptuk, amik annyira nagyon hiányoztak. Ezt a
furcsa érzést azóta sem tudom leírni, talán túl összetett, hogy szavakkal
kifejezhető legyen, és ez rendben is van így.
Mikor a
buszállomáson vártunk, hogy felszálljunk arra a járműre, ami a reptérre visz
minket, láttam egy lányt, aki vígasztalhatatlanul sírt. Kiderült, ő is
erasmusos diák volt, és épp akkor ért véget a mobilitása. Valamiért meg akartam
nyugtatni, ezért biztosítottam róla – akkor már tapasztalatból -, hogy mikor
visszajön, minden ugyanolyan csodás lesz, mint azalatt az idő alatt, amíg
először itt volt. Megértettem, a legmélyebb szinteken, hogy min ment akkor
keresztül. Megértettem azt is, hogy ha valaki nekem nem egészen hét hónappal
ezelőtt ugyanazokat a mondatokat mondta volna, mint én neki, egy cseppet sem
segítettek volna. Mégis megtettem. Valahogy, ha másoknak azt mondjuk, hogy
minden rendben lesz, mi is egy kicsit jobban elhisszük.
A búcsúzás sosem
vált egyszerűbbé, sőt, minden alkalommal nehezebb lett. Mégis megérte.
Elbúcsúznék ezer alkalommal, összetörném a saját szívemet újra és újra, ha ez
azt jelentené, hogy láthatnám és tölthetnék egy kis időt a barátaimmal.
„Ha elég bátor
vagy a búcsúhoz, az élet egy új köszöntéssel jutalmaz meg.” Most már egyáltalán
nem kételkedem, hogy igaz-e. Mert az. Még találkozunk, ha nem előbb, hát
később. Köszönöm mindenkinek, aki csodálatossá varázsolta a visszatérésünket!
“If you are brave enough to say goodbye, life will reward
you with a new hello” – says Paulo Coelho. I know it’s lame to start something
with a Coelho quote but this one I used to read millions of times when my
Erasmus ended. I didn’t know, I was only hoping it’s true.
I wasn’t brave, I was really scared to say goodbye, I had
lots of doubts if I built strong enough connections to make them last.
When I came back everything felt normal. Normal but at the
same time completely different. We did manage to build strong enough bonds with
my friends, we managed to keep our friendship alive.
Why do I feel so strange then? It’s my old life, it’s the
same as it used to be a year ago, why do I still feel something deep inside
that tells me it’s not right? Everybody greeted us with smiles of surprise and
joy, everybody gave us the same tight hugs I was missing this whole time. This
feeling I still can’t explain. I think it’s just too complex to be described by
words and that’s okay,
When we’d been waiting for the bus that brought us to the
airport I saw a girl bawling her eyes out, She was an Erasmus student too and
her mobility just ended. For some reason I wanted to comfort her saying that
when she comes back later it’s gonna be just as good as her time that’s just
ended. I could relate to her on the deepest level. I knew exactly what she was
going through, I knew that not exactly seven months ago it hadn’t helped me if someone told me what I
told the girl now. And I still did it. Somehow telling others that it’s gonna
be alright makes me believe it too.
Saying goodbyes never got easier, in fact, they became
harder each time. It’s still worth it tho. I’d go through saying goodbye
hundreds of times, I’d break my heart over and over again if I could meet these
amazing people again and spend even just a little time with them.
“If you are brave enough to say goodbye, life will reward
you with a new hello.” Now I don’t doubt it anymore. It is true. We will meet
again one day or another. Thank you for everyone that made me feel loved in my
comeback journey!