A búcsúzásról

 Ez talán az eddigi egyik legnehezebb rész, amit valaha írtam. Mert mindennek vége lesz egyszer, ami jó hír, hiszen a rossz dolgoknak is, viszont a világ legszomorúbb dolga, hiszen a jóknak is.

A mai (június 10-i) estére talán már úgy készültem, hogy soha nem akarom, hogy véget érjen, mert akkor talán még részesei lehetünk egy kicsit tovább egymás életének ezekkel a srácokkal. De hamar vége lett. Talán kicsit patetikusan is, hiszen az egyik kedvenc szórakozóhelyünk előtt köszöntünk el a számomra legmeghatározóbb csapat néhány tagjától. Nem is tudom, hogy felfogtam-e, vagy alapvetően bárki felfogta-e, de azokban a könnyáztatta pillanatokban nemcsak egymástól búcsúztunk el, hanem az együtt töltött hétköznapoktól, a közös meccsnézésektől, a sörözésektől, esetleges bulizásoktól - azoktól a pillanatoktól, amik eddig bármikor megtörténhettek. Felhívhattuk egymást, ha akartuk, és elmehettünk helyekre együtt. Ennek azonban most vége, és az agyam talán fel sem tudja fogni, mennyire megváltozik minden.

Mikor kijöttem Spanyolországba, felfordult az életem, a szó lehető legcsodásabb értelmében. És lassan, de biztosan, anélkül, hogy észrevettem volna, ez a felfordulás lett az új életem, az új hétköznapjaim. El sem tudom mondani, mennyire imádtam ezt a felfordulást. Imádtam, hogy este tizenegykor még fogalmam sem volt róla, hogy aznap mi várhat rám, hogy mennyi új embert megismerhetek, hogy mennyi új impulzus ér. Hogy emberek egyszerre annyit fognak majd jelenteni nekem, amire soha-soha nem számítottam.

Hogy bár hülyén hangzik kimondani vagy leírni, de a szerelem is az egyik dolog volt, amit vártam az Erasmustól - ez ilyen formájában nem valósult meg, viszont kaptam a sorstól helyette olyan barátokat, akik nem félnek minden pillanatban éreztetni velem, mennyire szerethető vagyok, és hogy mennyire szeretnek is engem valójában. Ez mindennél többet jelent, talán nincs is hiányérzetem annyira miatta.

A mai éjszaka tehát tele volt könnyekkel. Könnyekkel, amelyek az elmúlt napok könnyedségét gyászolják. Könnyekkel, amelyek kilencvenkilenc százaléka a szeretet, a hála és a boldogság könnyei. A maradék egy százaléka a gyász, de azt a leírhatatlanul csodálatos emlékek seperc alatt el is mossák.

Ha valaki megkérdezné most, mit érzek, azt mondanám, úgy érzem, mintha valaki elcsente volna a szívem egy nagy darabját, amely azokkal az emberekkel volt tele, akikkel itt ismerkedtem meg, és akiket csupán néhány hónap után a legcsodásabb barátaimnak nevezhetek. A másik, kisebb darab, ami nálam maradt viszont tele van ezeknek az embereknek az emlékével. És ezt senki a világon, soha nem tudja elvenni.

A búcsúzásban annyira sok érzelem van. Sokszor hallottam az este folyamán, hogy ' but you're coming back'. Ez elmondhatatlanul jól esik, és értékelem, de legbelül tudom, hogy nem lesz már ugyanolyan. Ezért rendelkezik felbecsülhetetlen értékkel ez az elmúlt néhány hónap - mert megismételhetetlen. Keserédes a tudat, hogy semmi nem lesz már ugyanolyan, és talán egy kicsit még fel sem fogtam, de ez egy cseppet sem tántorít el attól, hogy a legszívesebben térjek majd vissza ebbe a csodás közegbe, ezek közé a csodás emberek közé, akik az életem nagyon meghatározó szereplői lettek - még ha csak egy relatív kicsi ideig is.

Hálás vagyok minden elhullajtott könnycseppért, és a nehéz búcsúzásokért. Ezek a nehéz búcsúzások mutatják meg, hogy végtére is megérte minden itt töltött pillanat, megérte kilépni - mit kilépni, kiugrani!!! - a komfortzónámból, megérte tiszta szívből szeretni. Mert ez a legkeserédesebb fájdalom, de az édesség sokkal meghatározóbb benne, mint a keserűség.