A "f*ck it" jelenség

A napos Cartagena

Merem remélni, de közben szinte biztos is vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan ember, aki, miután eljött Erasmusra, olyan dolgokat csinál, amikre előtte gondolni sem mert. Itt persze nem veszélyes, élettel összeegyeztethetetlen dolgokra gondolok, hanem szórakoztató, komfortzónából kirángató dolgokra. A F*ck it! jelenség nem egy kifejezett jelenség, úgy tudom, hivatalos kutatások még nem születtek róla, de én most feltaláltam, és örömmel osztom meg a kedves olvasókkal, mégis mit értek ez alatt.

Nem igazán tudom szépen lefordítani magyarra ezt a kifejezést, ezért inkább megpróbálom kulturált formában átadni, mit is jelent ez az én olvasatomban. Tegyük fel, írok egy üzenetet; „Haligali, van kedved ma átjönni, meginni valamit? Vagy van már tervetek mára? Csatlakozhatok?” Az agyam elkezd ezerrel pörögni; „Mi van, ha nem akarják, hogy velük lógj? Mi van, ha nem is vagytok olyan jó barátok, mint amilyennek te gondolod őket? Mi van, ha nem is találnak jófejnek?” Na ebben a percben kell azt mondani, hogy állj, ennyi volt, és nem tovább. Lesz jelentősége annak, ha ma azt mondják, hogy nem? Fogod látni őket három hónap múlva egyszer is, ha most ez az üzenet olyan kínos lesz, hogy legszívesebben elsüllyednél? (Ami ugye lehetetlen.) A válasz mindig nem. Fuck it, küldjük el, mi lehet a legrosszabb, ami megtörténhet?

Szeptemberben, valamint azt hiszem, még az első szemeszterben is nagyrészt elég sokat aggódtam olyan dolgok miatt, amik miatt igazán nem kellett volna. Vegyük példának, amikor elhívtak valahova, mindig ezer órát gondolkodtam rajta. „Mi lesz, ha nem élvezem majd? Mi lesz, ha nem gondolják, hogy elég szórakoztató vagyok? Mi van, ha azt hiszik, furcsa vagyok? Mi lesz, ha ez, mi lesz, ha az…?” - Ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a fejemben, ami biztosan megakadályozott abban, hogy teljes mértékben át tudjam magam adni az élményeknek.

Második szemeszterben, valamint miután visszajöttem otthonról, talán tudatosodott bennem, hogy okés, most még tudtam hosszabbítani, de ez lesz itt az utolsó félévem, és nem tehetem meg azt magammal, mint amit első szemeszterben sokszor megtettem – a destruktív gondolatokkal tulajdonképpen a saját örömömet szabotáltam. Ez viszont megváltozott, mikor belegondoltam, érdemes-e folyamatosan valamin aggódni. A válasz persze nem, de nyilván mindent sokkal könnyebb mondani, mint csinálni, így az út meglehetősen nehéz és kacskaringós volt.

Az első fuck it élményem a benidormi kiruccanásunk volt, majd utána egy random cartagenai, aztán jöttek sorra a sörözgetések, bulizások (első félévben például egyetlen egyszer voltam klubban, amit a másodikban igyekszem bepótolni, mert sokkal jobban élvezem, mint amennyire valaha gondoltam volna). Mindig, mikor megkérdezek valakit, akar-e csatlakozni egy sörre, vagy hogy neadjisten egy hosszúra nyúlt bulizás után aludhatok-e a kanapéjukon, valahogy mostanában tényleg mindig arra gondolok, mi lehet a legrosszabb, amit kapok válaszként? Maximum mondanak egy nemet, és hazaszenvedem magam hajnal négykor is, vagy elmegyünk sörözni ketten Ingriddel. Nem. Nagy. Szám.

Persze ez sem megy mindig könnyen, sokszor nagy belső csatákat kell vívnom magammal, hogy elhitessem, tényleg nem számít. Ilyenkor kell megfordítani a rosszindulatú kérdéseket: Mi lesz, ha igent mondanak? Mi lesz, ha jól érezzük magunkat együtt? Mi lesz, ha lesz egy csodálatosan jó beszélgetésünk hajnali fél hétig részegen azon a bizonyos kanapén? Mi lesz, ha életem ezen részének legjobb embereivel tényleg iszom egy sört és biztosítanak róla minden szavukkal, hogy igenis megérdemlem, hogy jó emberek között legyek?

Nyilván tudom, hogy nehéz átváltani hirtelen az egyikről a másikra, és mindig, mindig lesznek hullámvölgyek, amikor csak egyszerűen nem megy. De a fontos, hogy emlékezni kell, egyszer már sikerült, és csodálatos perceket töltöttünk együtt azokkal az emberekkel, akiket az itteni időm alatt a legmeghatározóbbnak gondolok. Nem, nem vagyok teher, ha az lennék, úgy is mondanák, ha meg nem mondják, onnantól kezdve nem az én problémám.

Szóval, túlgondolós társam, aki attól fél, hogy nemet mondanak, félj inkább attól, mi lesz, ha a sok elszalasztott lehetőség miatt nem lesz mire emlékezned. Sokkal rémisztőbb, nem igaz?

Érzések

 

Még mindig Benidorm

Hosszasan gondolkodtam rajta, megírjam-e egyáltalán ezt a részt. Valahogy az ember mindig olyan nehezen osztja meg másokkal azt, ami valójában benne rejlik, pedig köztudott, hogy az érzéseink azok, amiket nem tudunk megváltoztatni. És azzal is tisztában vagyok, hogy előre nem lehet megjósolni, egy ember hogyan fog reagálni egy bizonyos helyzetre – pl. az Erasmusos életére -, de végül arra jutottam, nem veszíthetek sokat, ha leírom. Ha pedig ezt olvasod, kedves olvasó, akkor arra az elhatározásra jutottam, hogy meg is osztom. Lelkem egy darabjába engedek bebocsátást a következő néhány sorral. Az előbb leírtak miatt, hogy nehéz megfogalmazni sokszor, hogyan is érzek pontosan, lehet, kicsit kusza lesz, ezért elnézést kérnék, de ez is hozzám tartozik, szóval csak figyelmeztetés (asszem).

Bár fontosnak tartom, hogy úgy írjam le az itteni élményeimet, hogy a lehető legtöbb érzésemet beleszövöm a mondandómba, ez sokszor nem úgy sikerül, mint ahogy elterveztem. Ezért gondoltam, hogy ebben a részben pontosabban kifejtem, milyen lelki utakon jártam a spanyolországi hónapjaim alatt, hogy visszaolvasva később én is jobban megértsem, valamint, hogy másoknak is legyen fogalma arról, mennyit jelentett nekem ez az idő.

Kezdjük mindjárt az elején, és ugorjunk is fejest, nem kell itt finomkodni. Az első érzés, amiről szeretnék beszélni, az a magány. Tudom, erős kezdés, talán hálátlannak is hangozhat, de igen, a szivárvány ezen végén is létezik. Bár talán életemben nem fogok még egyszer ilyen kevés idő alatt ennyi új embert megismerni, mégis néha van, hogy egyedül érzem magam. Nálam ez az érzés valószínűleg csak fokozódott, mikor egyedül maradtam a lakásomban, hiszen félévkor kiköltöztek a lakótársaim, helyükre viszont nem jött senki – egy elhanyagolható hetet leszámítva. Vannak tehát olyan napok, mikor esik az eső, sőt, néha még a csukott ablakon keresztül is bejön a hideg – a szó szoros és átvitt értelmében is. Minden sejtemmel hálás vagyok azokért az emberekért, akiket itt megismertem, de úgy érzem, még sokat kell fejlődni ahhoz, hogy elhiggyem, nem vagyok teher valakinek azzal, hogy találkozni és beszélgetni akarok. És ez nem is az ő hibájuk, dolgoznom kell magamon, ehhez pedig a néhai egyedüllét nyilván csodálatos alkalom lehet, ha sikerül kihasználnom.

A következő érzés a szerelem. Mert igen, az Erasmus alatt napról napra szerelembe esünk; a városba, az emberekbe, az egyetembe, a kultúrába, más diákokba, olyan helyekbe, amikről nem is képzeltük, hogy létezik. Szerelembe esünk a naplementékbe, a tengerparon eltöltött lusta napokba, a reggeli kávénkba, és ha minden jól megy, akkor a saját életünkbe is – újra és újra. És ennél a Földön nem létezik csodálatosabb érzés. Minden pillanat, amit Spanyolországban töltöttem és még most is töltök, olyan szinten érezteti velem, hogy megéri szerelmesnek lenni az ilyen apróságokba is, mint a tengerpartól kakaós zacskóban hazahozott homok, vagy a hullámok hangja. Talán ennél keserédesebb dolog nem is létezik, hiszen nem tudok nem arra gondolni sokszor, hogy hamarosan vége, és akkor életem egyik legnagyobb szívtörése lesz – mert az ember nem szívesen hagyja ott, amit, akit szeret.

És igen, lesznek emberek, lesznek crushok, akik bármennyire is plátóiak, megdobogtatják majd az ember szívét, és elhitetik, hogy a naplementébe elsétálós, filmes jelenet igenis lehetséges – még ha ez a tapasztalás szintjére nem is ér el. Az olyan álmodozóknak, mint amilyen én is vagyok, az ilyen dolgok a világot jelentik.

A szerelem mellett viszont megjelenik a hiány. A hiány, ami egészen addig talán nem is tűnik olyan fontosnak, míg meg nem tapasztalod, mennyire lehet másképp is. Az első szemeszterben őszintén csak nagyon, nagyon ritkán tört rám a honvágy, a családom persze mindig hiányzott, de nem ez volt a legfontosabb érzés, amire koncentráltam – talán érthető is, azt a sok új impulzust máshogy képtelen is lettem volna feldolgozni. Viszont, mikor a karácsonyi szünet után visszajöttem, minden annyira más megvilágításba került. Nem gondoltam volna, mikor hazamentem, hogy majd nem lesz kedvem visszajönni, és megkérdőjeleztem azt a döntésemet is, hogy vajon tényleg érdemes-e itt maradnom.

Apró, másoknak talán semmit sem jelentő dolgok váltak fontossá és értékessé; hiányzik, hogy este együtt nézzünk tévét otthon, hogy a saját ágyamban aludhassak, hogy elmehessek a kedvenc zenekarom koncertjére, hogy lássam a barátaimat. Minden, ami addig alapvetőnek tűnt, egyszerre felértékelődött és sokkal színesebbnek tűnt, mint amilyen előtte volt a szürke hétköznapok homályában. A hiány valahogy mindig ott lesz, még akkor is, ha nem veszel róla tudomást, mert tele a fejed minden mással. De fel kell rá készülni, és csak emlékezni kell rá, hogy otthon mindig várni fognak.

Bár még rengeteg dolgot tudnék írni, mégis szeretném az utolsó érzést kifejteni, hogy pozitív hangon zárjam a részt. Az elmúlt hónapokban nem győztem hangoztatni, mennyire hálás vagyok; talán annyira sokat mondogattam, hogy lassan kezd is elkopni a jelentése, de számomra ez az egy szó képes lenne összefoglalni az egész eddigi Erasmusos élményemet. Nem tudom eléggé megfogalmazni, mennyire hálás vagyok az összes embernek, akivel, ha csak egy napra is, de összesodort a sors, az összes helyért, ami valahogy néhány másodpercre elállította a lélegzetemet, az összes áttáncolt éjszakáért, mikor a hétköznapi problémák egyszerre olyan jelentéktelenné váltak, az átbeszélgetett hajnalokért, amikor az ember agyában megszűnik a korlát, és olyan dolgokat is kimond, amiket napfényben lehet, hogy nem. Azért, mert képes voltam úgy érezni magam, mintha a felhőkön lebegnék. Még a magányos napjaimért is, mert formáltak, mint embert, és mert nagyon sok mindent tanítottak nekem magamról.

Ennyi tehát. Kiderült egyébként, hogy Spanyolországban tavasszal rengeteget esik az eső, így sikerülhetett megfáznom, és mivel már halálra untam magam a nap ötvenedik teája mellett, és a fejem úgyis tele volt a fentebb leírt gondolatokkal, így kicsit jobban kifejtettem őket, hátha könnyebb lesz így rájuk reflektálni később. Remélem, másoknak is segítség lesz, mert tudom, hogy nem lehet felkészülni rá, milyen lesz, de talán olvasni más emberek tapasztalatait segít, ha esetleg néha el vagy veszve és nem tudod, éppen mit érzel.

Beber y comer en Murcia - Éttermek, kávézók Murciában

 A múltkori, komolyabb és érzelmesebb rész után úgy döntöttem, egy praktikusabbal folytatom írásaim sorát, leginkább azoknak, akik Murciát szeretnék választani mobilitási úticéljuk helyéül.

Kezdésnek mindenképpen szeretném leszögezni, hogy mielőtt eljöttem volna ide, nem is tudtam róla, hogy létezik ez a város, így megértem minden társamat, aki elbizonytalanodik és valamilyen nagyobb várost választ. Azt azonban tudni kell, hogy Murcia, bár nem a legnagyobb Spanyolországban, mindenképpen nagyobb, mint Pécs és mivel több egyetem is megtalálható, egészen sok hely közül lehet választani, ha az ember szórakozni szeretne, vagy csak meginni egy jó Estrella de Levante-t.

Ebben a részben az étel, ital lesz a főszerepben, mert szeretek sokat beszélni egy dologról is, így nagyon hosszan tudnám csak összeszedni az összes látnivalót és kipróbálásra alkalmas helyet a városban. Ennek tekintetében kezdjünk is bele, a teljesség igénye nélkül.

Spanyolország méltán híres a tapasról, ami falatnyi ételt jelent. Ebből nagyrészt többet is megesznek egy alkalommal, hiszen tényleg nagyon kicsi adagokról beszélünk. Az első dolog, amit a spanyol nyelvkurzuson megtanultunk amellett, hogy hogyan kell köszönni és bemutatkozni, az volt, hogy ha az ember ilyen ételekre vágyik, a Tapería szócskát kell keresnie, ami magyarul Tapasozót jelent.

Azonban, ha már a nyelvkurzusról beszélünk, muszáj megemlíteni, csak a praktikusság kedvéért, hogyan is rendeljünk sört Spanyolországban.

Gyorstalpaló sörrendeléshez:

Una cerveza, por favor! – Egy sört kérek szépen! (Murciában a por favor rövidített verziója, a porfa is megteszi, senki nem fog érte megverni, nyugi.)

Na de mekkora is az a cerveza? Mert bizony vissza szoktak kérdezni, így az ilyesmit is jó előre megtanulni.

Caña: kb 200 ml sört jelent, nálunk talán egy pohár nagyságának megfelelő

Tanque: a fél literes változat, ha már nagyon szomjas vagy, esetleg valamivel le kell öblíteni a hét fáradalmait, aminek a fájdalmai a torkodon akadtak. A tanque egy nagyobb lélegzetvételű korsó sörnek felel meg.

Jarra: kisebb-nagyobb társaságok rendelhetnek egy kancsó sört is, ha éppen ahhoz van kedvük, de tapasztalataim szerint nem olcsóbb úgy sem, mintha két tanque-t kérnél, így csak említés szintjén írtam ezt ide.

(Cerveza con limón: nem a mérethez tartozik, de mikor én idejöttem, nem szerettem, sőt, kifejezetten utáltam a sört, ezért mindig csak a citromos változatot tudtam meginni. Ha te is ilyesmire vágysz, akkor az una cerveza mellé tedd oda, hogy con limón, ami csupán annyit jelent, hogy a sört felöntik egy kevés citromos fantával. És ez, bár nagyon rosszul hangzik, ha szereted a sört, nagy segítség, ha nem, mégis valami hideg frissítőre vágysz a 40 fokos melegben.)

 

Los Zagales

De térjünk is a lényegre. Életem első tapasozó élménye úgy esett meg, hogy a spanyol tanárnőnktől korábban hallott információt felhasználni igyekezve Kingával az első héten megtaláltuk a Los Zagales nevű helyet, ami, ha az ember igazi, autentikus spanyol élményre vágyik, minden elvárása teljesülhet. Kicsi, beülős hely, ahol bár nem az Estrella nevű helyi sör kapató, de a kevésbé ínyenceknek talán a több helyen megszokott Amstel is megteszi. Az árak rendkívül barátságosak, és bár angol menü azt hiszem, nincs, de német nyelven megtalálhatják az azt értő emberek, mégis mit szeretnének enni, mielőtt megrendelik a legrandomabb ételt. Onnan tudhatod egyébként is, hogy jó a hely, hogy nem beszélnek nagyon angolul, mert az azt jelenti, hogy a helyiek törzshelye, így nincsenek rászorulva arra, hogy turistákat fogadjanak. Mi azért mégis csak betértünk és egy pillanatra sem bántuk meg.

El Museo de la Tapa

Ha valaminek, akkor ennek a helynek biztosan története van. Ha le szeretném rövidíteni a sztorit, csak annyit mondanék, hogy a pincérek már kérdezés nélkül is tudják, mit rendelünk (dos cervezas y un plato de nachos, porfa), de mivel nem vagyok lusta, ezért az elejéről kezdem.

Első élményünk Isabella barátnőmmel volt ezen a helyen, mikor is elterveztük, hogy elmegyünk túrázni. Mivel azonban a villamos, amire felszálltunk, rossz irányba vitt, úgy döntöttünk, hogy helyette inkább visszajövünk a városba, és eszünk egyet. Így fedeztük fel a Museot, ahol onnantól kezdve majdnem minden szerda este söröztünk egyet, valamint a hét másik napjain is, ha éppen kedvünk volt. Mindenesetre ez a szokás folytatódik azután is, hogy Isabella elhagyta az országot, hiszen Ingriddel előszeretettel járunk a helyre, ahol, ha szeretnénk, még egy búcsúölelést is kaphatunk a kedvenc pincérünktől.

Na de vissza a témához. Milyen ételek, italok találhatóak meg itt? A híres murciai sör, a korábban is emlegetett Estrella de Levante, valamint a megszokott tapasok mellett hamburgerek és mexikói beütésű ételek is a menün vannak. Itt tényleg van minden, ami szem-szájnak ingere, valamint még egy fontos dolog, hogy a pincérek beszélnek angolul! Emellett nem egy utolsó szempont, ha a két résszel ezelőtti anyagiakra is gondolok, hogy nagyon finom ételek találhatóak meg nagyon jó áron, így, ha akár egy napra is Murciában van az ember, ezt a helyet nem érdemes kihagyni.

Legkedvencebb amcsi barátnőm, Isabella, a legelső Museos kajálásunk alkalmával

Mano a Mano - Pizzas y Empanadillas

Ha van hely, ami örökre a szívünkhöz nőtt, akkor az mindenképpen a Mano a Mano nevű pizzéria. Nemcsak egy étterem, hanem társasági, valamint kulináris élmény is, hiszen egyrészt ezt a helyet mindenki ismeri, másrészt itt ettem életem legjobb pizzáit (igen, még az eredeti olasznál is jobbat, bocsi olaszok).

Kezdődött az egész történet ott, hogy az első héten, mikor még csak ismerkedtünk a várossal, Kingával láttunk egy plakátot valami Mano y Mano nevezetű torreádor párosról, és megkérdeztük Laurát, hogy ez mégis micsoda, hogy hallott-e már róla. Azt mondta, nem, de van egy ilyen nevű hely a városban. Azóta rengeteg másik embertől is hallottuk, hogy van ez a pizzéria, és hogy nagyon megéri odamenni. A Museo mellett talán ez a másik hely, amit nem érdemes kihagyni, sőt, kötelező, hiszen a szavamat adom, hogy ilyen jó pizzát nagyon-nagyon kevés helyen lehet enni. Emellett, megint csak az árak azok, amik szintén leveszik a lábáról az embert, hiszen egy sima margarita pizza 4,5 euró, és a kicsivel komplikáltabb feltéttel rendelkezőek sem érik el a 8-10 eurót. Egyetlen szomorúság lehet annak, aki gluténérzékeny, hogy nemcsak itt, hanem máshol sem nagyon lehet gluténmentes verziókat kapni.

Sushi San Anton

Ha már a könyökünkön jön ki a tapas és legszívesebben elfutnánk a rengeteg tapasozó hely elől, akkor a San Anton városrészben megtalálható sushizós hely tökéletes választás lehet. A tradicionális japán ételek mellett megtalálhatóak Ázsia más részeinek ételei is. Talán meg sem kell említenem, hogy az árak itt is barátságosak egy sushizó helyhez képest, 4-5 euróért már lehet kapni egy sima maki tekercset és a California rollok is 6-7 euróból kijöhetnek.

Café Lab

Ha pedig az ebédet egy jó kávéval szeretné leöblíteni az ember, vagy csak tanulni van kedve és a Starbucks már túlságosan unalmas – és drága -, akkor a Café Lab csodálatos választás. A hely koncepciója és dizájnja is letisztult és érdekes, emellett nagyon finom kávét lehet inni, valamint a sütijeik és szendvicseik is meglepően finomak. Ezt már nem mondanám a legolcsóbb helynek, kb Starbucks áron mozog, de ha valami olyat szeretnél inni, ami megér 4 eurót, akkor inkább ide érdemes jönni, mint az előbb említett kávézóba.

+1 UCAM Cafeteria

Hülyén hangozhat, de mi nagyon szeretünk az egyetemen enni, hiszen ez talán a legolcsóbb formája annak, hogy normális ételt juttassunk a szervezetünkbe. Nemcsak ebédelni, reggelizni is lehet itt és 2,5-3,5 euróért – attól függ, melyik menüt választod – kaphatsz egy kavét, üdítőt, valamint két szelet toastot paradicsompürével, vagy egy péksütit. Az ebéd hasonlóan jó árú, hiszen 4-5 euró körül már meg lehet ebédelni, a választék pedig meglehetősen széles; egytál ételek, hús körettel, saláták, desszertek, gyümölcsök. Szóval, leendő UCAM-ra jövő társaim, használjátok ki a Cafeteria csodáit, mert nagyon hiányozni fog otthon, ha nem lesz.

 

Ennyit tehát dióhéjban azokról a helyekről, amelyeket Murciában mindenképpen érdemes meglátogatni, ha az ember gyomra legszívesebben felmondaná már a szolgálatot az éhségtől. Nincs konklúzió, ezeket tényleg csak ki kell próbálni.

Utazások - Benidorm

 

A legerasmusosabb képem eddig

A második félév első, lusta napjai közepette az ember hajlamos elfelejteni, miért is van itt. Ebbe a hibába én is beleestem, hiszen minden nap már a holnapra gondoltam és nem igazán tudtam értékelni az adott pillanatot, nem tudtam fejben tartani, hogy valójában élveznem kéne ezeket az időket.

A hétköznapok szürkeségébe, mint felvillanó lámpafény a sötét éjszakán, hozott színt egy Whatsapp üzenet, amelyet Laurától, a kinti létem alatt megismert magyar barátnőmtől kaptam. Mennek páran az osztályból Benidormba, van- e kedvem menni. Anyagi helyzetem miatt először nagyon el kellett gondolkodjak rajta, hiszen akkor még igencsak szűkösen éltem az előző féléves ösztöndíj maradékából. Gondolkodási időt kértem tehát. A dolgomat természetesen az sem könnyítette meg, hogy nagyrészt magamnak való vagyok, így az, hogy nem ismerek mindenkit, akik ott lesznek, csak felnagyította a kérdőjelet a fejemben.

Pár nap után viszont úgy döntöttem, megér annyi pénzt belefektetni egy valószínűleg megismételhetetlen élménybe, mint amennyiből végül is kijött az utazás. Emellett meg kell említeni azt is, hogy több ismerős ember volt a néhány ismeretlen között, így a döntésem talán valamivel könnyebben született meg.

Már az indulás is olyan volt számomra, amit rég tapasztaltam, pedig emlékszem, mennyire imádtam; olyan hangulata volt az egésznek, mint egy osztálykirándulás. Nyolcan indultunk Murcia fellocsolt, húgy- és fűszaggal kevert levegőjéből a tizenegyes busszal egy olyan helyre, amiről a srácok csak annyit hallottak, hogy gazdag az éjszakai élet – a szó minden értelmében. Ennek fényében – valamint, mivel én ennyi ismerettel sem rendelkeztem – nem voltak elvárásaim, ami visszanézve talán a legjobb dolog, ami történhetett velem.

Az osztálykirándulós hangulatban, cirka két és fél óra alatt elértünk Benidormba. A murciai buszpályaudvar előbb említett csodás tulajdonságai innen sem hiányoztak; az épület talán a múlt században készülhetett el, és a külsőségek azt mutatták, hogy azóta nem is igazán foglalkoztak vele. Mindegy is, nem ott terveztünk aludni, így elindultunk gyalog oda, ahol igen.

A városka igazi mediterrán hangulatot tükrözött, még akkor is, ha az utcanevek szerint éppen Svájcban vagy Belgiumban voltunk. Érdekes volt, hogy mint Spanyolországban egyébként a tengerparton több helyen is, szinte minden második sarkon éttermek, kávézók hívogatták az embereket csodás, vagy olykor kevésbé csodás látványukkal, illataikkal.

A szállásunk egy airbnb volt, eredetileg 6-7 emberre tervezve, de ahogy a mondás is tartja, sok jó ember kis helyen is elfér, így nem volt ezzel sem különösebb probléma. Számomra talán ez volt az első olyan kirándulás, ahol ennyi emberrel voltam együtt, de a hangulata egyből magával ragadott. Mikor mindenki a nappaliban ült a kanapén és nézte az egyetlen olyan adást a TV-n, amit mi is értettünk – a szarvasok vándorlásáról -, úgy éreztem, tartozok valahova. Hogy bár nem ismertem mindenkit, mégis olyan gyorsan és könnyedén befogadtak, mintha már ezer éve ismernének, ez pedig a befásult, bepókhálósodott szívemet egy tornádó gyorsaságával seperte csillogóra.

Az első este még mindenki nagyon izgatott volt, egymást érték a különböző bárok; néhányba igencsak hiányos öltözetű hölgyeményekkel a színpadon, de valahogy ennek is megvolt a hangulata. Rá kellett jönnünk, hogy ez a város a középkorúak és idősebbek Las Vegasa, mert azzal, hogy betettük a lábunkat néhány szórakozóhelyre, az átlagéletkor 45-ről leesett 30-ra. Szóval érdekes élmény volt, főleg nekem, hiszen köztudottan nem szeretek táncolni, viszont nagyon élvezem nézni, ahogy a többiek igen – ezt azonban a nagyrészt Egyesült Királyságból származó szórakozni vágyó tömeg nem tudta. Mikor, már a második pár jött oda hozzám, hogy miért ülök ott bús képpel, akkor éreztem, hogy ja, lehet, dolgoznom kéne azon, hogy azt a bizonyos resting-bitch-face-t (erre a kifejezésre nem találtam jobb szót, de a wmn-en valaki jól elmagyarázza, mit is jelent, tehát: „Ezzel a kifejezéssel azt a jelenséget írjuk le, amikor az illető arca alapbeállításban a következő üzeneteket hordozza: megsemmisítő ítélkezés, néminemű undor és egy cseppnyi sztoicizmus.”) letöröljem a fejemről. Emellett viszont biztosítottam őket, hogy csodálatosan érzem magam és jól esik az aggódásuk, de én külső szemlélőként sokkal jobban élvezem a bulit.

A hatalmas, torokfájósra sikerült nevetések után az arcizmaim is feladták a szolgálatot a sok mosolygástól, így inkább hazamentünk. Valakinek aludnia is kell, főleg, mert másnapra olyan programot terveztünk, amiért kifejezetten izgatott voltam. Hozzáteszem, hogy bár a körülményekhez képest egész korán, hajnal 2 körül hazaértünk, megnéztünk még pár Jóbarátok részt, ezért 4-5 óránál többet nem nagyon sikerült aludni – ez pedig igaz volt az egész hétvégére összességében.

A program tehát, amit a következő napra terveztünk – persze miután kivergődtük magunkat az ágyból – egy Balcón del Mediterráneo nevű hely volt, amely a tenger fölé magasodva földöntúli kilátással kápráztatja el az odalátogatót. Erről persze a másnapos reggeli közben még fogalmunk sem volt. Egy dologban biztos voltam, mikor késői brunchunkat fogyasztottuk a tengerparton; ilyen életet szeretnék élni mindig. És bár tudom, hogy lehetetlen, mert az élet minden területen tele van kötelezettségekkel és olyan dolgokkal, amiket egyszerűen nem lehet elhanyagolni, azon a koradélutánon olyan könnyűnek és légiesnek tűnt minden, mintha a fellegekben lebegtem volna egy soha ki nem pukkanó léggömbbe kapaszkodva.

Ez az érzés egyre csak erősödött, mikor felkerekedtünk, és tettvágytól égve felmentünk az előbb említett kilátóhelyre. Mikor most egy zsúfolt kávéház kényelmes foteljében ülve azon gondolkodom, hogyan írjam le ezt az élményt, még mindig könnyek szöknek a szemembe és egyszerűen nem találom a helyes szavakat, mert minden egyes szó klisé lenne. Én pedig nem szeretek klisés lenni, ezért az egyik kedvenc versrészletemet szeretném ide beszúrni a képek mellé, amire az ilyen pillanatok közben gondolni szoktam:

„Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,”

(Weöres Sándor: Örök pillanat)

Mikor csak nem hiszed el...

Bonding momentek után

Új kedvenc csoport emberem

 

Van olyan, hogy az ember úgy érzi, nem lehet igaz, amit lát, hogy csak álmodik, vagy meghalt talán és a mennyben van. Ha nagyon le kéne írni az élményt, így tudnám megfogalmazni. A legjobb pedig az volt, hogy rengeteg idő után végre megint tudtam sírni – ezúttal viszont az egyik legnagyobb örömtől és csodálattól, amit éreztem valaha. Ha egy dolgot kívánhatnék, ami szebbé tette volna ezt az amúgy is felülmúlhatatlannak tűnő élményt, valószínűleg azt kívánnám, hogy bár a családom is ott lehetett volna (főleg a húgom, szia tesi). De ez az élmény talán így volt tökéletes, és a világ legjobb kapcsolatépítő programját csináltuk Laurával – közösen sírtunk. 

Valahogy sokszor úgy érzem, nehezen tudok olyan szinten kapcsolódni az emberekkel, hogy komfortosan érezzem magam a közelükben, de ezek után biztos vagyok benne, hogy ezzel nem lesz gond. Életem legszorosabb és legjobb öleléseit kaptam, és annyira megható volt az is, hogy a csapatból senki nem nézett ránk úgy, mint az idegbetegekre, csak mert bátrak voltunk eléggé ahhoz, hogy kimutassuk az érzéseinket. Ehhez pedig számomra tényleg nagy bátorság kellett és végtelenül büszke vagyok rá, hogy sikerült.

Másnap a csapat nagy része lelépett, mert a busz fantasztikusan kényelmes ülései helyett inkább autóval mentek haza; nem hibáztatom őket egyébként, valahogy nekem is vonzóbb lett volna a rövidebb utazás. Mindenesetre négyen maradtunk lányok, és a program sem volt kifejezetten kalandos, viszont annál élvezetesebb. Egész nap a tengerparton ültünk, feküdtünk, napoztunk, ettünk, ittunk, kinek éppen milyen ingerenciája volt.

Reggelink, ebédünk, vacsoránk Laura kezében

Ilyenkor jut eszembe, hogy életem korábbi szakaszaiban sokszor gondoltam arra, bárcsak valaki más bőrébe bújhatnék egy napra, bárcsak valaki más életét élhetném a saját unalmas, sokszor nehézségekkel teli életem helyett. Nem is tudom leírni azt a boldogságot, amit akkor érzek, mikor belegondolok, ez volt az az élet, amit régebben annyira irigyeltem, amire akkor gondoltam, mikor összecsaptak a hullámok a fejem felett. És tudom, hogy a későbbiekben is lesznek nehéz napok, amikor legszívesebben csak minden mást eldobva visszatérnék ide, de nem tudok, viszont a különbség az lesz, hogy akkor már tudni fogom, igenis lehetséges úgy élni, ahogy sokszor elképzeltem, még ha csak néhány napra is. És ezek a napok mutatják meg igazán, hogy a legnehezebb időkben is megéri kitartani, mert soha nem tudhatjuk, mennyi csodát hagyunk ki, ha feladjuk.

Anyagiak

 Véleményem szerint, az Erasmusos létnek az egyik legfélőbb aspektusa a pénz. Nyilván nem azt mondom, hogy ha nincs pénzed, nincs megtakarításod otthon, akkor ne gyere el egy idegen országba, de azt mindenképpen szeretném megjegyezni, hogy ebben az esetben mennyivel nehezebb dolga van az embernek. Kicsit az anyagi vonzatát szeretném ebben a részben kivesézni az Erasmusos mobilitásnak, és néhány alapvető információt írni annak, aki úgy döntene – nagyon helyesen -, hogy Murciában tölt egy vagy két félévet.

Összességében tehát azt minden jóravaló Erasmus programra pályázó emberke tudja, hogy a célország gazdaságától függ, éppen mennyi pénzt kapunk egy hónapra. Spanyolország esetében ez 520 euró havonta, ami, ha Murciáról beszélünk, egyáltalán nem kevés, sőt, majdnem teljesen fedezheti a felmerülő kiadásokat.

Fontos azonban tudni, mikor, mire költi az ember a pénzét, ezért én mindenképpen javaslom, hogy vezessetek vagy egy excel táblázatot a kiadásokról és bevételekről, esetleg töltsetek le egy erre alkalmas mobil alkalmazást (pl. Spendee). Tudom, nagyon macerásnak hangzik, hogy minden egyes bevásárlás, kávézás vagy éttermezés után előkaparjátok a telefont a zsebetekből, és bepötyögjétek mind az 56 centet, amit egy vízért kifizettetek, de higgyétek el, hogy egyrészt egy idő után már szinte hiányozni fog, ha nem kell vezetni, másrészt pedig, most legyünk őszinték, úgyis mindig kézközelben van a telefon, használjuk is valami értelmes dologra.

Ezek az alkalmazások, vagy akár az excel is, arra is jók, hogy havi bontásban láthatjátok, mire mennyit költöttetek. Én például látom, hogy túúúl sok pénzt hagytam a starbucksban az elmúlt két hónapban, mert jó szokásommá vált ott tanulni a vizsgákra – és lássuk be, ez nem a legköltséghatékonyabb módja a tanulásnak. Viszont ez valamilyen szinten így önreflexió is, hogy oké, most elrontottam, de semmi pánik, tanulok belőle, és a 4 eurós kávé helyett inkább bevillamosozom 50 centért az egyetem könyvtárjába és tanulok ott.

Még egy dolog, ami eszembe jutott, bár nekem már késő, hogy kiutazás előtt egy kevéssel már nagyjából tisztában lesztek vele, mennyi a keretetek. Ha sok időtök van, és úgy érzitek, biztonságosabb lenne megtervezni előre, mire mennyi pénzt szántok, szerintem ártani nem árthat. Ha később mégis úgy döntötök, bármikor át lehet írni a tervezetet, attól függ, mennyire jön be az adott dolog. Vegyük példának, hogy én az első hónapra eldöntöm, hogy 100 eurót félreteszek hotelre/hostelre, mert tudom, hogy nem fogok gyorsan lakást találni, de aztán még oda sem érek, és találok, akkor az a 100 euró mehet mondjuk utazásra, bulizásra, vagy amire az embernek éppen kedve van. Fontos azonban, hogy az önuralmat gyakoroljuk. Ha az elején a prioritásunk például az utazás volt, akkor egy jó klubozás után ne gondoljuk azt, hogy jobban megéri egyel többször bulizni egy héten, mint az ország tájait, embereit megismerni, felfedezni.

Ezek voltak az általános információk, tanácsok, most egy icipicit Murcia helyzetéről szeretnék beszélni, ami az árakat illeti.

 

Bevásárlás:

Egy kg kenyér: 1-1,2 euró

Egy liter tej (entera): 0,6-0,9 euró

12 darab tojás: 2,5-3 euró

1 kg liszt: 1.5 euró

1 kg cukor: 0,8-1 euró

8 literes víz: 0,7-0,8 euró (ez azért fontos, mert Spanyolországban sok tartományban nem ajánlott a csapvíz fogyasztása, így jobbhíján marad az edzés, míg hazacipeljük a 8 literes vizet)

250 gramm őrölt kávé: 2-3 euró

 

Étterem:

Egy korsó sör: 2 és 3 euró között

Tapas (falatnyi étel, erről a következő részekben bővebben): 2 eurótól tipikusan 6-7 euróig

Egy jó közepes pizza: 5 eurótól általában 7-8 euróig

Reggeli (kávé és toast paradicsommal vagy vajjal): 2,5-3 euró

Egy átlagos gyorséttermi menü: 6-7 eurótól kezdődnek, ami azért jó, mert nem jut eszünkbe sokszor gyorséttermi ételt enni.

 

Közlekedés:

Korlátlan havi villamosbérlet egyetemistáknak: 20,40 euró

Vonaljegy a villamoson kártya nélkül: 1,40 euró

Buszjegy: 1,85 euró

A korlátlan buszbérlet sajnos az új busztársasággal megszűnt.

Havi bicikli bérlés: 18-20 euró (Hozzá kell tennem, hogy ezek a biciklik meglehetősen leharcoltak és nagyon kevés van belőlük a városban, úgyhogy a közlekedésnek ezen módját nem ajánlom, de érdemes tudni, hogy van ilyen lehetőség is.)

Gyaloglás: ingyen és érdekes dolgokat lehet látni, ha az ember egyszer kénytelen gyalogolni. Viszont az egyetemig mindenképpen érdemes valamilyen tömegközlekedési eszközt igénybe venni, mert meglehetősen messze van a központtól.

Összességében, nekem az első 5 hónap átlagos költése 660 euró körül volt, ami a szociális ösztöndíj, valamint a tavaly évvégi átlagom miatti igen magas tanulmányi ösztöndíj miatt viszonylag teljesíthető volt. Azt javaslom, és ebből én is nagyon sokat tanultam az első félévben, hogy mindig legyen egy tervetek – ha kell, tervezzetek napokra, hogy akkor épp mennyit szeretnétek költeni. Ha néha meg is dől a terv, valószínűleg kiegyenlíti egymást a végén az a pár nap, amikor viszont csak otthon csücsültetek a vizsgaidőszak izgalmai miatti kényszerű koplalással, amikor egy centet sem költöttetek.

A hosszabbításról

 

A mai napig élénken él az emlékezetemben az a szeptember elejei éjszaka, mikor elindultunk a reptérre Bécsbe, hogy elkezdjük azt az akkor még hihetetlennek tűnő kalandot, amit Erasmusos mobilitásnak neveznek. Talán számomra is meglepő volt, mennyire nem izgultam. Nyilván izgatott voltam, és voltunk mindhárman, de valahogy, ha belegondoltam, hogy legalább 5 hónapra elköltözöm egy másik országba, nem fogott el a gyomorideg. Máig nem értem, hogy ez hogyan lehetséges.

Mikor ideértünk minden annyira újnak tűnt, minden furcsa volt, és mégis olyan ismerős, mintha egész életemben itt éltem volna – leszámítva persze a szieszta időt, arról még négy hónap után is megfeledkezem néha. Emlékszem, az első néhány hétben azt mondogattuk Kingával, hogy már várjuk, mikor esik le, hogy amúgy ez nem egy nyaralás, és nem csak néhány napig, esetleg hétig vagyunk itt. Számomra ez a pillanat a mai napig nem jött el.

Bevallom, megszoktam már a pálmafák látványát, azt, hogy mikor otthon még pulcsiban mászkálnék 10 fokban, itt megfagyok, és azt is, hogy az emberek harsányak és életigenlőek. De még mindig egy kétéves kíváncsiságával tudok rácsodálkozni a naplementékre, a várost körülölelő hegyvonulatokra, a tenger elképzelhetetlenül csodálatos látványára, arra a szabadságra, amit az ország és az emberek adni tudnak egymásnak, és arra, ahogyan feldíszítették karácsonyi fényekkel a pálmafákat és a várost. Hiányzik ugyanakkor az eső, a hó, a tejföl és a túró, a családom, a barátaim, valamint az, hogy ha bemegyek egy helyre, nem kell egy órát gondolkodnom azon, hogyan kérjek egy bögre kávét. Hiányzik, hogy bármelyik nap, könnyen, minden felkészülés nélkül elmenjek színházba megnézni egy előadást, hiányoznak a kedvenc zenekarom koncertjei, hiányzik a költészet és a kultúra.

Talán ezt a legnehezebb elengedni. Karácsonyra hazamentem és többször is voltam színházban, többször is rácsodálkoztam arra, hogy értem, mit beszélnek körülöttem az emberek; olyan dolgok váltak furcsává és varázslatossá, amiket addig mindennapinak gondoltam. Egy dolog hiányolni a családomat és a barátaimat, de egy másik, mikor az ember rádöbben arra, mennyire megéri hiányolni a kultúrát. Magamat egy hihetetlenül művészetre érzékeny embernek tartom, ezért, mikor vissza kellett jöjjek, nem gondoltam, mennyire hatással lesz rám az a sok impulzus, ami otthon ért – a legjobb értelemben. De erről majd egy másik részben…

Amikor azonban megjelent a gondolataimban az a kérdés, hogy maradnék- e még Murciában, nem kellett sokat gondolkodnom. Nagyon hosszú idő volt, mire elfogadtam, hogy ha ezt a döntést most meghozom, akkor még egy félévig nem mehetek haza és újra át kell vergődnöm magam a bürokrácia végtelennek tűnő útvesztőin, ahol már szinte leszakadnak a lábaim a rengeteg körtől, amit feleslegesen tettem meg. De, amikor belegondoltam, mennyit adott nekem már 4 hónap alatt is ez az élmény - mennyit tanultam magamról, egy új kultúráról, valamint arról, hogyan kell egy egész heti sírást egy éjszaka alatt letudni – valahogy tudtam, még mielőtt kimondtam, hogy a szívem nagyon szeretne maradni.

Tudjátok, vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor mélyen belül tudja, mi a helyes döntés, de a társadalom és más emberek elvárásai megakadályozzák abban, hogy meghozza azt. Az én esetemben talán inkább a fejemben voltak ezek a dolgok, amik nem tették könnyebbé a helyzetemet, de életemben talán először megpróbáltam úgy gondolkodni, hogy csak a saját véleményem érdekeljen. Nehéz döntés volt, de minden ember körülöttem támogatóan fordult felém, amiért a mai napig hálás vagyok. A legnehezebb talán az volt, hogy meggyőzzem magam, nem okozok senkinek csalódást azzal, hogy szeretném kihasználni a lehetőségeimet, amik lehet, hogy csak egyszer adódnak az életben.

Napokon keresztüli őrlődések után tehát megszületett a döntés. Az otthoni egyetem koordinátorai nagyon támogatóak voltak, az itteniekről nem is beszélve. A kari koordinátorunkkal korábban is jó viszonyban voltunk, hiszen már az első héten kiderült, hogy töltött egy kis időt Magyarországon, és néhány szót tudott is magyarul. Innentől azt hiszem, nyert ügyünk volt, ha segítséget kellett kérnünk tőle, mert maximálisan támogatott és támogat a mai napig.

Érdekes egyébként, hogy a hosszabbítási folyamat mennyire egyszerűen megy a jelentkezéshez képest. Egy lapot alá kell írni, leadni, új Learning Agreementet írni, szerződés és már kész is vagy. Hát ennyi az én hosszabbítási utam. Biztosan nem lesz könnyű az elkövetkezendő pár hónap, de hiszem, hogy ahogyan az elmúlt szemeszter, úgy a következő is rengeteg kalandot, meglepetést rejt magában és nem is érezhetném magam jobban készen arra, hogy befogadjam ezeket a kalandokat nyitott karokkal és nyitott szívvel.

UCAM – Universidad Católica de Murcia

 A mai részben szeretném egy kicsit elkalauzolni az olvasót Murcia egyik egyetemére, ahol ezt a szemesztert töltjük. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy nem ez az egyetlen egyetem a városban, a University of Murcia (UMU) is elszórtan, több kampusszal rendelkezik. Az UCAM viszont mindössze két kampusszal található meg a város szélén, és meglehetősen összetartó közösséggel rendelkezik.

Az egyetem történelme nem nyúlik nagyon hosszan vissza az időben, ugyanis még csak idén – 2021-ben – ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Ez a tény sokszor visszaköszön a kampuszokon is, hiszen minden terem modernizált felszereléssel rendelkezik, a krétaporos, esetleg filctolltól maszatos táblák már a múlté lettek, helyettük digitális táblák segítségével folyik az oktatás. Ezeket az eszközöket nagyrészt a tanárok tudják is használni; persze néhány nehézség itt is becsúszik. Ezen felszerelések jelenlétét egyébként az egyetem magánjellege, valamint a rendkívül magas tandíj (7000+ euró/év) következményének is betudhatjuk.

Muszáj megemlítenem azt is, hogy mennyire impozáns épületben tanulhat az a diák, aki nem a sportszakot választja – bár néha a tesisieknek is van olyan órájuk, amelynek a main campus ad helyet, de lényegesen kevesebb, mint a többi szak hallgatójának. Az épület tulajdonképpen egy 18. századi kolostor, amelyet 1996-ban alakítottak oktatásra alkalmas létesítménnyé. A kolostor ad helyet a hivatalos irodáknak, valamint az egyetemhez tartozó kápolnának is, amelyet még az eredeti épület részeként őriztek meg az utókornak. Ezen kívül itt található a hatalmas könyvtár is, ahol az órák közötti szünetek nagy részét töltjük, ha éppen nem a másik kampuszon kell várakoznunk.

Néhány szót ejtenék a már emlegetett, sportszakoknak otthont adó épületegyüttesről is, amely nagyjából 10-15 perc sétára (attól függ, mennyire siet az ember) található a fő kampusztól. Ennek a sétának a megerőltetőbb része az, amikor meg kell mászni azt a dombot, amelynek a tetején ékeskedik La Noria – amelyről a mai napig nem jöttem rá, hogy az ott található outlet neve, vagy a kampuszt is így hívják- e, ugyanis a több éve itt tanulóktól is hallottam már, hogy így nevezték a helyet. Mindenesetre az biztos, hogy a dombon található… A két nagyobb épület, amely az egyetem részét képezi, egy kisebb városka látszatát kelti; ha az ember nem tudná, hol jár, valószínűleg nem feltétlen találná ki egyből, hogy egy oktatási célra szolgáló létesítményben van.

Emellett, egy harmadik épület magába foglalja a Sport Centert is, ahol nagyrészt a gyakorlati óráinkat tartják, mint gimnasztika, tánc, és egyebek. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: konditerem, mini kosárpálya, táncterem, judo terem és olyan üres termek is, ahol tulajdonképpen bármilyen sporttal kapcsolatos órát lehet tartani – mert az eszközök ugyebár megvannak hozzá. A gimnasztika tanárunk szerint is a legmenőbb dolog, amit Murciában látni fogunk, és alkalmunk is lesz kipróbálni, az egy hatalmas felfújható matrac, ahol az ember olyan gimnasztikai elemet tanul meg, amilyet csak akar; maximum egy térd lehet a veszélyforrás – pontosabban, ha az ember történetesen lefejeli azt.

Ennyit tehát a csodás egyetemünkről. Remélem, informatív volt ez a rövid rész, valamint, hogy meghoztam néhány embernek a kedvét, hogy egy nap kipróbálja, mennyire csodálatos egy olyan egyetemen tanulni, ahol a tanárok valóban lelkesek, és ahol tényleg látni lehet, hogy jó helyre megy az a rengeteg pénz, amit a hallgatók hajlandóak kifizetni egy normális oktatás reményében.