Utazások - Benidorm

 

A legerasmusosabb képem eddig

A második félév első, lusta napjai közepette az ember hajlamos elfelejteni, miért is van itt. Ebbe a hibába én is beleestem, hiszen minden nap már a holnapra gondoltam és nem igazán tudtam értékelni az adott pillanatot, nem tudtam fejben tartani, hogy valójában élveznem kéne ezeket az időket.

A hétköznapok szürkeségébe, mint felvillanó lámpafény a sötét éjszakán, hozott színt egy Whatsapp üzenet, amelyet Laurától, a kinti létem alatt megismert magyar barátnőmtől kaptam. Mennek páran az osztályból Benidormba, van- e kedvem menni. Anyagi helyzetem miatt először nagyon el kellett gondolkodjak rajta, hiszen akkor még igencsak szűkösen éltem az előző féléves ösztöndíj maradékából. Gondolkodási időt kértem tehát. A dolgomat természetesen az sem könnyítette meg, hogy nagyrészt magamnak való vagyok, így az, hogy nem ismerek mindenkit, akik ott lesznek, csak felnagyította a kérdőjelet a fejemben.

Pár nap után viszont úgy döntöttem, megér annyi pénzt belefektetni egy valószínűleg megismételhetetlen élménybe, mint amennyiből végül is kijött az utazás. Emellett meg kell említeni azt is, hogy több ismerős ember volt a néhány ismeretlen között, így a döntésem talán valamivel könnyebben született meg.

Már az indulás is olyan volt számomra, amit rég tapasztaltam, pedig emlékszem, mennyire imádtam; olyan hangulata volt az egésznek, mint egy osztálykirándulás. Nyolcan indultunk Murcia fellocsolt, húgy- és fűszaggal kevert levegőjéből a tizenegyes busszal egy olyan helyre, amiről a srácok csak annyit hallottak, hogy gazdag az éjszakai élet – a szó minden értelmében. Ennek fényében – valamint, mivel én ennyi ismerettel sem rendelkeztem – nem voltak elvárásaim, ami visszanézve talán a legjobb dolog, ami történhetett velem.

Az osztálykirándulós hangulatban, cirka két és fél óra alatt elértünk Benidormba. A murciai buszpályaudvar előbb említett csodás tulajdonságai innen sem hiányoztak; az épület talán a múlt században készülhetett el, és a külsőségek azt mutatták, hogy azóta nem is igazán foglalkoztak vele. Mindegy is, nem ott terveztünk aludni, így elindultunk gyalog oda, ahol igen.

A városka igazi mediterrán hangulatot tükrözött, még akkor is, ha az utcanevek szerint éppen Svájcban vagy Belgiumban voltunk. Érdekes volt, hogy mint Spanyolországban egyébként a tengerparton több helyen is, szinte minden második sarkon éttermek, kávézók hívogatták az embereket csodás, vagy olykor kevésbé csodás látványukkal, illataikkal.

A szállásunk egy airbnb volt, eredetileg 6-7 emberre tervezve, de ahogy a mondás is tartja, sok jó ember kis helyen is elfér, így nem volt ezzel sem különösebb probléma. Számomra talán ez volt az első olyan kirándulás, ahol ennyi emberrel voltam együtt, de a hangulata egyből magával ragadott. Mikor mindenki a nappaliban ült a kanapén és nézte az egyetlen olyan adást a TV-n, amit mi is értettünk – a szarvasok vándorlásáról -, úgy éreztem, tartozok valahova. Hogy bár nem ismertem mindenkit, mégis olyan gyorsan és könnyedén befogadtak, mintha már ezer éve ismernének, ez pedig a befásult, bepókhálósodott szívemet egy tornádó gyorsaságával seperte csillogóra.

Az első este még mindenki nagyon izgatott volt, egymást érték a különböző bárok; néhányba igencsak hiányos öltözetű hölgyeményekkel a színpadon, de valahogy ennek is megvolt a hangulata. Rá kellett jönnünk, hogy ez a város a középkorúak és idősebbek Las Vegasa, mert azzal, hogy betettük a lábunkat néhány szórakozóhelyre, az átlagéletkor 45-ről leesett 30-ra. Szóval érdekes élmény volt, főleg nekem, hiszen köztudottan nem szeretek táncolni, viszont nagyon élvezem nézni, ahogy a többiek igen – ezt azonban a nagyrészt Egyesült Királyságból származó szórakozni vágyó tömeg nem tudta. Mikor, már a második pár jött oda hozzám, hogy miért ülök ott bús képpel, akkor éreztem, hogy ja, lehet, dolgoznom kéne azon, hogy azt a bizonyos resting-bitch-face-t (erre a kifejezésre nem találtam jobb szót, de a wmn-en valaki jól elmagyarázza, mit is jelent, tehát: „Ezzel a kifejezéssel azt a jelenséget írjuk le, amikor az illető arca alapbeállításban a következő üzeneteket hordozza: megsemmisítő ítélkezés, néminemű undor és egy cseppnyi sztoicizmus.”) letöröljem a fejemről. Emellett viszont biztosítottam őket, hogy csodálatosan érzem magam és jól esik az aggódásuk, de én külső szemlélőként sokkal jobban élvezem a bulit.

A hatalmas, torokfájósra sikerült nevetések után az arcizmaim is feladták a szolgálatot a sok mosolygástól, így inkább hazamentünk. Valakinek aludnia is kell, főleg, mert másnapra olyan programot terveztünk, amiért kifejezetten izgatott voltam. Hozzáteszem, hogy bár a körülményekhez képest egész korán, hajnal 2 körül hazaértünk, megnéztünk még pár Jóbarátok részt, ezért 4-5 óránál többet nem nagyon sikerült aludni – ez pedig igaz volt az egész hétvégére összességében.

A program tehát, amit a következő napra terveztünk – persze miután kivergődtük magunkat az ágyból – egy Balcón del Mediterráneo nevű hely volt, amely a tenger fölé magasodva földöntúli kilátással kápráztatja el az odalátogatót. Erről persze a másnapos reggeli közben még fogalmunk sem volt. Egy dologban biztos voltam, mikor késői brunchunkat fogyasztottuk a tengerparton; ilyen életet szeretnék élni mindig. És bár tudom, hogy lehetetlen, mert az élet minden területen tele van kötelezettségekkel és olyan dolgokkal, amiket egyszerűen nem lehet elhanyagolni, azon a koradélutánon olyan könnyűnek és légiesnek tűnt minden, mintha a fellegekben lebegtem volna egy soha ki nem pukkanó léggömbbe kapaszkodva.

Ez az érzés egyre csak erősödött, mikor felkerekedtünk, és tettvágytól égve felmentünk az előbb említett kilátóhelyre. Mikor most egy zsúfolt kávéház kényelmes foteljében ülve azon gondolkodom, hogyan írjam le ezt az élményt, még mindig könnyek szöknek a szemembe és egyszerűen nem találom a helyes szavakat, mert minden egyes szó klisé lenne. Én pedig nem szeretek klisés lenni, ezért az egyik kedvenc versrészletemet szeretném ide beszúrni a képek mellé, amire az ilyen pillanatok közben gondolni szoktam:

„Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,”

(Weöres Sándor: Örök pillanat)

Mikor csak nem hiszed el...

Bonding momentek után

Új kedvenc csoport emberem

 

Van olyan, hogy az ember úgy érzi, nem lehet igaz, amit lát, hogy csak álmodik, vagy meghalt talán és a mennyben van. Ha nagyon le kéne írni az élményt, így tudnám megfogalmazni. A legjobb pedig az volt, hogy rengeteg idő után végre megint tudtam sírni – ezúttal viszont az egyik legnagyobb örömtől és csodálattól, amit éreztem valaha. Ha egy dolgot kívánhatnék, ami szebbé tette volna ezt az amúgy is felülmúlhatatlannak tűnő élményt, valószínűleg azt kívánnám, hogy bár a családom is ott lehetett volna (főleg a húgom, szia tesi). De ez az élmény talán így volt tökéletes, és a világ legjobb kapcsolatépítő programját csináltuk Laurával – közösen sírtunk. 

Valahogy sokszor úgy érzem, nehezen tudok olyan szinten kapcsolódni az emberekkel, hogy komfortosan érezzem magam a közelükben, de ezek után biztos vagyok benne, hogy ezzel nem lesz gond. Életem legszorosabb és legjobb öleléseit kaptam, és annyira megható volt az is, hogy a csapatból senki nem nézett ránk úgy, mint az idegbetegekre, csak mert bátrak voltunk eléggé ahhoz, hogy kimutassuk az érzéseinket. Ehhez pedig számomra tényleg nagy bátorság kellett és végtelenül büszke vagyok rá, hogy sikerült.

Másnap a csapat nagy része lelépett, mert a busz fantasztikusan kényelmes ülései helyett inkább autóval mentek haza; nem hibáztatom őket egyébként, valahogy nekem is vonzóbb lett volna a rövidebb utazás. Mindenesetre négyen maradtunk lányok, és a program sem volt kifejezetten kalandos, viszont annál élvezetesebb. Egész nap a tengerparton ültünk, feküdtünk, napoztunk, ettünk, ittunk, kinek éppen milyen ingerenciája volt.

Reggelink, ebédünk, vacsoránk Laura kezében

Ilyenkor jut eszembe, hogy életem korábbi szakaszaiban sokszor gondoltam arra, bárcsak valaki más bőrébe bújhatnék egy napra, bárcsak valaki más életét élhetném a saját unalmas, sokszor nehézségekkel teli életem helyett. Nem is tudom leírni azt a boldogságot, amit akkor érzek, mikor belegondolok, ez volt az az élet, amit régebben annyira irigyeltem, amire akkor gondoltam, mikor összecsaptak a hullámok a fejem felett. És tudom, hogy a későbbiekben is lesznek nehéz napok, amikor legszívesebben csak minden mást eldobva visszatérnék ide, de nem tudok, viszont a különbség az lesz, hogy akkor már tudni fogom, igenis lehetséges úgy élni, ahogy sokszor elképzeltem, még ha csak néhány napra is. És ezek a napok mutatják meg igazán, hogy a legnehezebb időkben is megéri kitartani, mert soha nem tudhatjuk, mennyi csodát hagyunk ki, ha feladjuk.