A hosszabbításról

 

A mai napig élénken él az emlékezetemben az a szeptember elejei éjszaka, mikor elindultunk a reptérre Bécsbe, hogy elkezdjük azt az akkor még hihetetlennek tűnő kalandot, amit Erasmusos mobilitásnak neveznek. Talán számomra is meglepő volt, mennyire nem izgultam. Nyilván izgatott voltam, és voltunk mindhárman, de valahogy, ha belegondoltam, hogy legalább 5 hónapra elköltözöm egy másik országba, nem fogott el a gyomorideg. Máig nem értem, hogy ez hogyan lehetséges.

Mikor ideértünk minden annyira újnak tűnt, minden furcsa volt, és mégis olyan ismerős, mintha egész életemben itt éltem volna – leszámítva persze a szieszta időt, arról még négy hónap után is megfeledkezem néha. Emlékszem, az első néhány hétben azt mondogattuk Kingával, hogy már várjuk, mikor esik le, hogy amúgy ez nem egy nyaralás, és nem csak néhány napig, esetleg hétig vagyunk itt. Számomra ez a pillanat a mai napig nem jött el.

Bevallom, megszoktam már a pálmafák látványát, azt, hogy mikor otthon még pulcsiban mászkálnék 10 fokban, itt megfagyok, és azt is, hogy az emberek harsányak és életigenlőek. De még mindig egy kétéves kíváncsiságával tudok rácsodálkozni a naplementékre, a várost körülölelő hegyvonulatokra, a tenger elképzelhetetlenül csodálatos látványára, arra a szabadságra, amit az ország és az emberek adni tudnak egymásnak, és arra, ahogyan feldíszítették karácsonyi fényekkel a pálmafákat és a várost. Hiányzik ugyanakkor az eső, a hó, a tejföl és a túró, a családom, a barátaim, valamint az, hogy ha bemegyek egy helyre, nem kell egy órát gondolkodnom azon, hogyan kérjek egy bögre kávét. Hiányzik, hogy bármelyik nap, könnyen, minden felkészülés nélkül elmenjek színházba megnézni egy előadást, hiányoznak a kedvenc zenekarom koncertjei, hiányzik a költészet és a kultúra.

Talán ezt a legnehezebb elengedni. Karácsonyra hazamentem és többször is voltam színházban, többször is rácsodálkoztam arra, hogy értem, mit beszélnek körülöttem az emberek; olyan dolgok váltak furcsává és varázslatossá, amiket addig mindennapinak gondoltam. Egy dolog hiányolni a családomat és a barátaimat, de egy másik, mikor az ember rádöbben arra, mennyire megéri hiányolni a kultúrát. Magamat egy hihetetlenül művészetre érzékeny embernek tartom, ezért, mikor vissza kellett jöjjek, nem gondoltam, mennyire hatással lesz rám az a sok impulzus, ami otthon ért – a legjobb értelemben. De erről majd egy másik részben…

Amikor azonban megjelent a gondolataimban az a kérdés, hogy maradnék- e még Murciában, nem kellett sokat gondolkodnom. Nagyon hosszú idő volt, mire elfogadtam, hogy ha ezt a döntést most meghozom, akkor még egy félévig nem mehetek haza és újra át kell vergődnöm magam a bürokrácia végtelennek tűnő útvesztőin, ahol már szinte leszakadnak a lábaim a rengeteg körtől, amit feleslegesen tettem meg. De, amikor belegondoltam, mennyit adott nekem már 4 hónap alatt is ez az élmény - mennyit tanultam magamról, egy új kultúráról, valamint arról, hogyan kell egy egész heti sírást egy éjszaka alatt letudni – valahogy tudtam, még mielőtt kimondtam, hogy a szívem nagyon szeretne maradni.

Tudjátok, vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor mélyen belül tudja, mi a helyes döntés, de a társadalom és más emberek elvárásai megakadályozzák abban, hogy meghozza azt. Az én esetemben talán inkább a fejemben voltak ezek a dolgok, amik nem tették könnyebbé a helyzetemet, de életemben talán először megpróbáltam úgy gondolkodni, hogy csak a saját véleményem érdekeljen. Nehéz döntés volt, de minden ember körülöttem támogatóan fordult felém, amiért a mai napig hálás vagyok. A legnehezebb talán az volt, hogy meggyőzzem magam, nem okozok senkinek csalódást azzal, hogy szeretném kihasználni a lehetőségeimet, amik lehet, hogy csak egyszer adódnak az életben.

Napokon keresztüli őrlődések után tehát megszületett a döntés. Az otthoni egyetem koordinátorai nagyon támogatóak voltak, az itteniekről nem is beszélve. A kari koordinátorunkkal korábban is jó viszonyban voltunk, hiszen már az első héten kiderült, hogy töltött egy kis időt Magyarországon, és néhány szót tudott is magyarul. Innentől azt hiszem, nyert ügyünk volt, ha segítséget kellett kérnünk tőle, mert maximálisan támogatott és támogat a mai napig.

Érdekes egyébként, hogy a hosszabbítási folyamat mennyire egyszerűen megy a jelentkezéshez képest. Egy lapot alá kell írni, leadni, új Learning Agreementet írni, szerződés és már kész is vagy. Hát ennyi az én hosszabbítási utam. Biztosan nem lesz könnyű az elkövetkezendő pár hónap, de hiszem, hogy ahogyan az elmúlt szemeszter, úgy a következő is rengeteg kalandot, meglepetést rejt magában és nem is érezhetném magam jobban készen arra, hogy befogadjam ezeket a kalandokat nyitott karokkal és nyitott szívvel.

UCAM – Universidad Católica de Murcia

 A mai részben szeretném egy kicsit elkalauzolni az olvasót Murcia egyik egyetemére, ahol ezt a szemesztert töltjük. Mindenekelőtt tisztázni kell, hogy nem ez az egyetlen egyetem a városban, a University of Murcia (UMU) is elszórtan, több kampusszal rendelkezik. Az UCAM viszont mindössze két kampusszal található meg a város szélén, és meglehetősen összetartó közösséggel rendelkezik.

Az egyetem történelme nem nyúlik nagyon hosszan vissza az időben, ugyanis még csak idén – 2021-ben – ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Ez a tény sokszor visszaköszön a kampuszokon is, hiszen minden terem modernizált felszereléssel rendelkezik, a krétaporos, esetleg filctolltól maszatos táblák már a múlté lettek, helyettük digitális táblák segítségével folyik az oktatás. Ezeket az eszközöket nagyrészt a tanárok tudják is használni; persze néhány nehézség itt is becsúszik. Ezen felszerelések jelenlétét egyébként az egyetem magánjellege, valamint a rendkívül magas tandíj (7000+ euró/év) következményének is betudhatjuk.

Muszáj megemlítenem azt is, hogy mennyire impozáns épületben tanulhat az a diák, aki nem a sportszakot választja – bár néha a tesisieknek is van olyan órájuk, amelynek a main campus ad helyet, de lényegesen kevesebb, mint a többi szak hallgatójának. Az épület tulajdonképpen egy 18. századi kolostor, amelyet 1996-ban alakítottak oktatásra alkalmas létesítménnyé. A kolostor ad helyet a hivatalos irodáknak, valamint az egyetemhez tartozó kápolnának is, amelyet még az eredeti épület részeként őriztek meg az utókornak. Ezen kívül itt található a hatalmas könyvtár is, ahol az órák közötti szünetek nagy részét töltjük, ha éppen nem a másik kampuszon kell várakoznunk.

Néhány szót ejtenék a már emlegetett, sportszakoknak otthont adó épületegyüttesről is, amely nagyjából 10-15 perc sétára (attól függ, mennyire siet az ember) található a fő kampusztól. Ennek a sétának a megerőltetőbb része az, amikor meg kell mászni azt a dombot, amelynek a tetején ékeskedik La Noria – amelyről a mai napig nem jöttem rá, hogy az ott található outlet neve, vagy a kampuszt is így hívják- e, ugyanis a több éve itt tanulóktól is hallottam már, hogy így nevezték a helyet. Mindenesetre az biztos, hogy a dombon található… A két nagyobb épület, amely az egyetem részét képezi, egy kisebb városka látszatát kelti; ha az ember nem tudná, hol jár, valószínűleg nem feltétlen találná ki egyből, hogy egy oktatási célra szolgáló létesítményben van.

Emellett, egy harmadik épület magába foglalja a Sport Centert is, ahol nagyrészt a gyakorlati óráinkat tartják, mint gimnasztika, tánc, és egyebek. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: konditerem, mini kosárpálya, táncterem, judo terem és olyan üres termek is, ahol tulajdonképpen bármilyen sporttal kapcsolatos órát lehet tartani – mert az eszközök ugyebár megvannak hozzá. A gimnasztika tanárunk szerint is a legmenőbb dolog, amit Murciában látni fogunk, és alkalmunk is lesz kipróbálni, az egy hatalmas felfújható matrac, ahol az ember olyan gimnasztikai elemet tanul meg, amilyet csak akar; maximum egy térd lehet a veszélyforrás – pontosabban, ha az ember történetesen lefejeli azt.

Ennyit tehát a csodás egyetemünkről. Remélem, informatív volt ez a rövid rész, valamint, hogy meghoztam néhány embernek a kedvét, hogy egy nap kipróbálja, mennyire csodálatos egy olyan egyetemen tanulni, ahol a tanárok valóban lelkesek, és ahol tényleg látni lehet, hogy jó helyre megy az a rengeteg pénz, amit a hallgatók hajlandóak kifizetni egy normális oktatás reményében.

Utazások 2. rész

A Valenciába történő utazásunk a cartagenaival ellentétben felettébb érdekesen kezdődött. A hajnali busszal indultunk, amely 3:30-ra volt hivatalosan kiírva, de már az érkezéskor késésben volt. Azonban a nagyobb problémák csak itt kezdődtek. A sofőr csak nagy szájhúzogatások után volt hajlandó a jegyünket kiadni, hiszen mi azt a buszon, nem pedig a cég saját alkalmazásán terveztük megvásárolni. Nem gondoltuk volna, hogy egy hajnali fél négyes indulású buszon majdnem minden hely foglalt lesz, ahogyan azt sem, hogy ahhoz, hogy jegyet tudjunk váltani, spanyol telefonszámra lesz szükségünk. Az izgalmasabb rész viszont csak ezután jött.

A buszra felszállva csodás angol kifejezéssel élve egyből kitűnt, hogy mi voltunk az odd one out – vagyis igencsak kilógtunk a sorból. Leültünk két szabadnak tűnő helyre, mikor egy temperamentumos asszony megszólította Kingát. Ő persze akkorra már gyakorlottan bevetette a minden problémát megoldó varázsmondatot – No hablo español -, de ez csak olaj volt a tűzre. Mikor mondtuk, hogy mi ugyanis magyarok vagyunk, kitört a nevetés.

Bár az asszony egy szavát sem értettük, többen is figyelmeztettek, hogy ne beszéljünk hozzá, mert bolond. Ezt megértve próbáltunk csendben maradni, de szerintem mind ismerjük azt az érzést, mikor erősen sejtjük, hogy valaki épp rólunk beszél és rajtunk röhög, ezért – mivel kiderült, hogy a magyart egyik sem érti – azért pár kedves szót mi is intéztünk feléjük. Persze csak szolidan.

A zökkenőmentesnek tehát egyáltalán nem mondható út után, amibe azért fért egy-két óra alvás is, megérkeztünk az ébredező Valencia városába. Ebben az esetben azonban közel sem voltunk annyira felkészültek, mint az azt megelőző kirándulásokon, szóval a buszállomáson felmelegedve találtuk ki, hogy is járjuk be egy nap alatt a várost. A terv egyébként nem ez volt, szerettünk volna egy éjszakát maradni, de a körülmények végül nem voltak hozzá adottak, így találékonynak és nagyon gyorsnak kellett lennünk.

Mit tehet ilyenkor az ember, megnyitottuk a Google Maps alkalmazást és jó turistákhoz híven megnéztük, melyek Valencia látványosságai. Próbáltuk úgy beosztani az időnket, hogy ne kóvályogjunk sokat, így a legközelebb eső Torres de Serranos felé vettük az irányt.

A tornyot az 1300-as években építették, és a két megmaradt városkapu egyike, amely egyes információk szerint Európa egyik legrégebbi gótikus építménye. A toronyba nem mentünk be, ugyanis éppen valamiféle munkálatok folytak, valamint meglehetősen korán volt még, de kívülről is egészen érdekesnek bizonyult.

Ezután a városban megtalálható óriási parkban kezdtünk sétálni, amelyet konkrétan a volt folyó medrében alakítottak ki, miután azt a szabályozások következményeképpen – egy rengeteg halálos áldozatot követelő árvíz után - elvezették a város központján kívülre. A park talán azért volt számunkra érdekes és csodás, mert Murciában meglehetősen kevés zöld övezet található; ahol netán megjelenik ez a szín, az is műfű, így ez a hely ebből a szempontból kellemes meglepetést okozott.

Érdekesség, hogy bár a folyót elvezették, egy részen meghagyták a vizet a hidak alatt.

Meglátogattuk a város legnagyobb piacát is, a Mercado Centralt, amely Európa egyik legrégebbi még ma is működő ételpiaca. Különösebben nem volt érdekes az épület szépségét leszámítva, számomra egy óriási piacnak tűnt, ahol tipikus spanyol sonkákat, húsokat és különböző gyümölcsöket, zöldségeket árulnak. Mindenképpen megérte odamenni viszont azért, mert a kis utcácskák, ahol sétálgattunk, varázslatosak voltak. Az utcai művészet egyik kis ékszerdoboza volt Valencia azon része, ahova turisták lehet, hogy csak kevésbé járnak, hiszen a környék maga nem feltétlen kecsegtető. A graffitik minden formája megtalálható a falakon, nem kivételek ez alól az aktualitásokra fókuszáló alkotások sem.

A nap fénypontja azonban csak ezután jött, hiszen a melegben való sétánk egyik legfontosabb célállomása nem más volt, mint a Művészetek és Tudományok Városa – szép spanyol nevén a La Ciudad de las Artes y las Ciencias -, amely monumentális épületeit leginkább a Sydneyben megtalálható operaházhoz tudnám tökéletesen hasonlítani, ha jártam volna már ott. Így csak tökéletlenül tudom hozzá hasonlítani. Ennek ellenére az épületegyüttes teljes mértékben levett a lábamról és elkápráztatott.

Itt időztünk talán a legtöbbet aznap, hiszen a hely atmoszférája teljesen magába szippantott. A tudat, hogy Európa legmagasabb operaháza mellett sétálgatunk, valamint, hogy Valencia legikonikusabb épületeihez jutottunk el semmihez sem hasonlítható. Leírni talán nem is lehet, ezért a szavak helyett beszéljenek itt inkább a képek.

 

Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban a tengerpartot sem hagyhattuk ki, hiszen Valencia tengerpartjai meglehetősen híresek. A mi választásunk a legkézenfekvőbb volt a közelség szempontjából, hiszen a Las Arenas csupán 30-40 percnyi gyaloglásra található a városközponttól. Megerőltető része a sétának inkább az volt, mikor a mély homokos partról próbáltunk eljutni a vízig, ahova ugyan az időjárás alkalmatlansága miatt nem merészkedtünk be, de számomra a hullámok hangját hallgatni hasonló, ha nem nagyobb élmény. A homok tehát mély volt, így az a 130 méter volt a legjobb napi kardió – ha a nap végére összejövő több, mint 38 kilométer séta nem lett volna elég.

A visszaút Murciába már a legkevésbé volt kaotikus és megrázó, hiszen csupán néhányan voltunk a buszon, így a legnyugodtabban hajthattuk álomra a fejünket.

Összességében talán a fáradtság okozta, hogy nem kifejezetten ragadtatott el a város, hiszen a hajnali fél négyes indulás előtt egy szemhunyásnyit sem aludtunk. Ez visszatekintve a legnagyobb hülyeség, amit csinálhattunk. Viszont később többen is megerősítettek abban, hogy pihenten is megérne még egy misét a város; azt hiszem, hallgatni fogok rájuk és, ha lesz rá alkalmam, visszatérek Valenciába.

Utazások 1. rész

 Cartagena

Amiben biztos voltam, még mielőtt kijöttem Spanyolországba az az, hogy amennyit csak lehet, én látni akarok az országból. Ez nem feltétlen azt jelenti, hogy minden szabadidőmet az teszi ki, hogy új helyeket keresgélek, amiket megnézhetek, de mindenképpen volt néhány olyan város, amiket már előre tudtam, hogy meg szeretnék látogatni. Ilyen volt például Valencia, vagy a közelben lévő Cartagena.

Már az első héten elhatároztuk Kingával, hogy ha találunk lakást, akkor le kell mennünk a tengerpartra, ami újdonsült lakótársunk, Isabella kíséretében meg is történt a beköltözésünk utáni hétvégén. Így jutottunk el tehát nagyjából háromnegyed óra buszutat követően Cartagena elragadó városába. Bár előtte már nézegettük, mégis milyen helyeket érdemes meglátogatnunk, de számomra ebben az esetben a képeket messze felülmúlta a város csodálatos hangulata, amelyben az ókori emlékeké volt a legnagyobb szerep.

 Emellett viszont feltűntek a háborús múltat idéző táblák, helyszínek is, ami csak még érdekesebbé tette az egyébként is magával ragadó tengerparti helyszínt. Nem elfelejtendő a kikötő, ahol konkrét város nagyságú luxusszállodákat láthattunk, amelyek nem mellesleg a vízen közlekednek. Ha az ember nem látott még ilyet, talán elképzelni sem tudja, mekkora lehet egy ilyen hajó.

Falusi gyerekként meg kell említenem, hogy nem sokszor jutott alkalmam a tengerhez ellátogatni, amikor viszont sikerült, akkor is túl hideg volt ahhoz, hogy élvezhessem a maga teljességében. Talán ezért történhetett meg az, hogy a néhány kilométer hosszú séta során, ami a tengerparthoz vezetett, csodás kilátással, szinte egy percre sem tudtam befogni a szám arról, mennyire elvarázsol az egész hangulat, a kilátás és maga az élmény.

 Azt hiszem, soha nem voltam még ennyire mélyen jelen egy pillanatban, soha nem tudtam még élvezni ennyire egy hely minden egyes részletét, ami földöntúli élmény volt számomra. Szeretném megemlíteni azt is, hogy életemben először mártóztam meg a tenger vizében, ami másnak talán nem annyira nagy szám, de nekem mindenképpen az volt. (A víz tényleg sós egyébként, ha valaki eddig nem hitte volna, most tanúsíthatom.)

Szerintem egyébként soha életemben nem égtem még le annyira, mint aznap, de ez egyáltalán nem vett el az élményből.

 

Torrevieja

A városba tulajdonképpen egyetlen dolog miatt látogattunk el, ami nem más volt, mint az interneten rengeteg helyen fellelhető sokatmondó Laguna Rosa nevű tó, ami elvileg rózsaszín. A következő kép az elképzelés vs valóság elképzelés része:

forrás: https://viajar.elperiodico.com/destinos/laguna-rosa-torrevieja-belleza-unica-costa-blanca

 Több sem kellett nekünk, felültünk a Torreviejába tartó buszra és meg sem álltunk vele a városig. Természetesen egyetlen utazás sem lehet problémamentes; ebben az esetben kiderült, hogy az említett tó messzebb volt a buszállomástól, mint gondoltuk. A lelkesedésünket azonban nem csonkította ez a tény, tettvágyban égve elindultunk gyalog - hiszen a helyijáratos busz, ami elvileg 10 percenként járt, 20 percnyi várakozás után sem jött (Murcia után már nem kellett volna, hogy meglepjen ez a tény egyébként).

Természetesen ez a kaland az évnek abban a részében történt, mikor Spanyolországban még bőven 30-35 fok felett járt a hőmérséklet, és a nap nagy részében rettentően meleg volt.

Alig 30-40 percnyi sétálás után elérkeztünk a célállomásra, azonban meglepődve tapasztaltuk, hogy a rózsaszín tó valójában nemhogy nem rózsaszín, de közel sincsen ahhoz az árnyalathoz, amit az interneten annyi helyen láttunk már előtte. Ha barnának írták volna le, enyhe rózsaszínes csillogással, semmi okunk nem lett volna a panaszra. Íme az elképzelés vs valóság képek valóság része:

 A későbbiekben úgy írtam le, mint életem egyik legnagyobb csalódása, mint mikor egy kisgyermek rájön, hogy a Mikulás valójában nem létezik, vagy ha létezik sem abban a formában, mint ahogy megszokhatta. Azt hiszem, érezhető tehát, mennyire szomorú a tény, hogy a Laguna Rosa nem rosa tulajdonképpen. Természetesen, ettől függetlenül készültek képek, amik, ha az ember elég türelmesen szerkeszti őket, akár rózsaszínnek is tűnhetnek, de a valóságban sajnos nincs ilyen opció.

Csüggedésnek oka azonban csupán ez a tény volt, hiszen a visszasétát követően megérkeztünk a tengerpartra, amely hasonlóan csodálatos és lenyűgöző volt, mint Cartagenában.

A covid áldozatainak emlékére.

Itt is hosszan lehetett mellette gyalogolni, és még mielőtt bemerészkedtünk volna a csillogó kék vízbe, megálltunk egy étteremnél, ahol meglehetősen olcsón ettünk rendkívül finom tapast. Nem elfelejtendő, hogy az étterem konkrétan a tengerarton volt, tehát a kilátás is az egyik legcsodásabb volt, ahol valaha alkalmam volt enni.

Egy órás fürdőzés után azonban elhagytuk a partot, hiszen el kellett érnünk a Murciába tartó buszt. Napégéstől fájdalmas bőrrel, de élményekkel telve tértünk haza.

Túllendülni a nehézségeken

 Ezen rész fogalmazása közben az első kint töltött hónapon túl vagyunk, ami lehet egyben elkeserítő, de vidám és reményt adó is, hiszen sikerült! De mégis micsoda? Sikerült lakást találni és sikerült elintézni azokat a dolgokat is, amik az első héten a legnagyobb stresszforrások voltak. A mai részben egy kicsit ezekbe a dolgokba szeretnék bepillantást engedni, hiszen mind tudjuk, hogy az Erasmus mobilitás nem csak móka és kacagás.

A lakáskeresés okozta bonyodalmakról már az első részben meséltem, azonban nem ez volt az egyetlen aggodalomra okot adó téma. Második héten beköltöztünk, megismerkedtünk a lakótársunkkal – aki egyébként amerikai és az egyik legédesebb ember, akivel találkoztam. Kezdődhetett tehát az a rész, amiért tulajdonképpen jöttünk; a tanulás.

Első két héten egy intenzív nyelvkurzusban vettünk részt, ami – tekintve, hogy egyikünk sem szólalt meg még soha spanyolul – meglehetősen nehéznek és soknak bizonyult egyszerre. Nyilván nem vártunk csodát ettől a néhány alkalomtól, de azért egy kevés dolgot el tudtunk sajátítani (én például már a legnagyobb magabiztossággal kérdezem meg a boltban, vagy vendéglátóipari egységekben, hogy tudok- e kártyával fizetni) – minden másra meg ott a google fordító.

Szeretnék neki egyébként egy külön bekezdést szentelni, mert tudom, mennyire rossz híre van a google csodás találmányának – bizonyára nem minden ok nélkül - de számunkra a fulladozó ember mentőöve lett kint tartózkodásunk során. A spanyolok összességében ráadásul rendkívül türelmesek is, mikor próbálunk nekik valamit elmagyarázni, és segítségül hívjuk a telefonunkat, hiszen készségesen megvárják, és ha az kell, bepötyögik a választ is. Így ugrabugrálunk át a nyelvi nehézségeken a mindennapi életben.

A nyelvre tehát megszületett a legalapvetőbb válasz, de mi a helyzet az egyetemi ügyintézésben tapasztalható fejetlenséggel? Nos, bár én csak a UCAM csodás szervezetéről tudok nyilatkozni, az biztos, hogy rengetegszer megemlegettük, hogy egy magánegyetemhez képest, ahova emberek súlyos milliókat fizetnek egy évben, kifejezetten gyenge minden, ami a hivatalos dolgokkal kapcsolatos. Ez pedig nemcsak a mi véleményünk, hanem az itt tanuló diákok nagy részéé is.

Kezdődött minden azzal, hogy az itteni koordinátorunk még a kijövetelünk előtt leszögezte, hogy ő nem hajlandó két féle papírt kiállítani, csak egyet, szóval a mínuszegyedik pillanatban döntsük el, hogy számunkra melyik szükséges – hozzáteszem, a két papírnak köze nem volt egymáshoz. Mi persze belefutottunk a csőbe; az otthoni egyetem már nagyon várta az Arrival Formot, mi pedig még a világ végéig is elmentünk, hogy megkaparintsuk a hőn vágyott dokumentumot. Végül Kinga és Ingrid temperamentumának köszönhetően sikerült az expedíció, és az otthoni koordinátorunk is rendkívül megértő volt, tehát minden jó, ha a vége jó.

Szintén az ügyintézéssel kapcsolatos gondok akkor is megjelentek, mikor a minden erasmusos által jól ismert Learning Agreementet módosítani kellett, hiszen a több évfolyamból felvett órák bizony sok esetben ütköztek egymással. Három alkalommal írtam át a tanulmányi szerződést és már én szégyelltem magam, hogy folyamatosan zaklatom az itteni és az otthoni koordinátorunkat is, hogy légyszi-légyszi írd alá megint, de végül sikerült mindent elintézni ezzel kapcsolatban is. Az persze már másik kérdés, hogy ez alatt az idő alatt hány hajszálamat téptem ki, és mennyire kapartam le a falat. Tagadhatatlanul voltak olyan idők, amikor életem legcifrább káromkodásai hagyták el a szám, nem beszélve arról, amit szerencsétlen messenger csoportunk látott ezekben a napokban; és persze sírásból is volt sok, de kétségtelenül akkor szép az élet, mikor zajlik.

Az utolsó dolog, amiről beszélni szeretnék nem más, mint a helyijáratos bérlet. Szerencsére megismertünk egy itt tanuló magyar lányt, aki tudott néhány dolgot a városról, így a közlekedésről is. Ennek ellenére nagyon nehéz volt rájönnünk, hogyan ne dobjunk ki az ablakon havi 30-40 eurót csak arra, hogy eljussunk a város másik végében található egyetemre minden nap, majd onnan vissza is. Az előző részek egyikében már említettem, hogy a helyijáratos közlekedést három nagy cég üzemelteti – a sárga LAT, a piros Transportes de Murcia (ami bár a nevéből adódóan egy összefoglaló név is lehetne, de ez ne tévessze meg a kedves olvasót, a dolgok nem ilyen egyszerűek errefelé), valamint a Tranvía villamos. Ezek közül nekünk csupán a LAT busz és a villamos a megfelelő, ugyanis a piros busz a közelébe sem megy az egyetemnek.

Az első héten olyan feltölthető kártyát vettünk, ami mindhárom szolgáltatásra jó, az egyetlen baj csak az volt, hogy csupán néhány centtel került így kevesebbe az egyébként meglehetősen drága jegy (1,80 euró), mint alapvetően. A második kártyánk hosszas sorbaállás (30 perc-1 óra) után egy hasonló plasztik kártya lett, ami szintén feltöltős, de már 50-60 centtel kevesebbe került ezzel a jegy. Mi azonban láttuk másoknál, hogy lehet szerezni korlátlan kártyát, ami tulajdonképpen egy havi bérletnek felel meg. Az utánajárás csak egy villamosútba került a semmi közepére, ahonnan üres kézzel távoztunk, de legalább megtudtuk, hogy a három járműre ilyen összefoglaló bérlet nem létezik, így döntenünk kellett. A legkézenfekvőbb döntés született, hiszen a LAT busz felénk is közlekedett – azt hagyjuk, hogy mennyi késéssel -, a villamos 20 perc sétára volt, a piros busz pedig, mint már említettem, meg sem közelítette az egyetemet, így egy csodás sárga kártyánál maradtunk, aminek az ára 23 euró havonta. Nem egy BKV bérlet, nem is egy pécsi, de a korlátlanságát mindenesetre igyekszünk a lehető legjobban kihasználni, és nagyon boldogok vagyunk, hogy végre nem kell azon aggódni, hogy mennyi pénz van még a kártyán.

Nehézségek tehát mindig vannak – és akkor azt még nem számoltam bele, hogy csoportmunkában kell dolgozni az egyik órámon, mert az nyilván otthon is nehézség lenne -, de csak rajtam múlik, hogyan reagálok rájuk. Sokszor sokkal egyszerűbb lenne földhöz vágni magam és ordítani egy órán keresztül, csak sajnos attól semmi nem oldódik meg. Nem hiába mondják, hogy az Erasmus egy önismereti tréning is, mert feszegetem a határaimat – vagy ha én nem, akkor mások biztosan – és kilépek a komfortzónámból a lehető legtöbb szituációban. Tehát leendő Erasmus hallgatók! Ne ijedjetek meg, ha az elején nehéz, mert mindenkinek az, de higgyétek el, minden egyenesbe jön majd.

Murcia 101 – Közlekedés

 Már ideérkezésünk után közvetlen is rengeteget gondolkodtam rajta, hogy mégis miről szeretnék majd írni, ha végül ténylegesen ráveszem magam a blogolása. Ezekre a gondolatokra, dolgokra találtam ki a „Murcia 101”-t (azaz Murciáról kezdőknek), ami az alapvető dolgokkal igyekszik megismertetni az olvasót. Nem is volt nagyon kérdés, hogy a közlekedés az egyik nagy téma lesz.

Már a reptérről a városba vezető út is érdekesen kezdődött, ugyanis több, mint egy órát késtünk a rettentő dugó miatt, amit – mint kiderült – balesetek okoztak. Ezzel így összességében nem is volt probléma, hiszen egyikünk budapesti révén pontosan tudja, milyen az igazi dugó, valamint a maradék két ember is járt már autópályán, így nem botránkoztunk meg nagyon azon, hogy beálltak a sávok.

Ennél nagyobb volt a meglepődés, mikor megérkezésünk utáni napokon elkezdtünk a városban felfedezni helyeket, vagy csupán kiültünk a hotelhoz igen közel lévő körforgalom melletti parkba sörözni. Zárójeles megjegyzés, hogy mikor még nem voltunk tisztában az itteni viszonyokkal, gondolkodtunk rajta, hogy bérlünk autót, és úgy próbáljuk a lehető legjobban bejárni a helyet.

Erről a tervünkről abban a pillanatban lemondtunk, hogy megláttuk, az egysávos körforgalom fogalmát nem igazán ismerik errefelé, a minimum általánosan a három, de forgalmasabb helyeken nem ritka az ötsávos sem. Ez azért felettébb érdekes, mert láthatóan cseppet sem tudják használni ezeket az itt közlekedők. Az irányjelző villódzása csodaszámban megy, a duda viszont annál elfogadottabb megoldás a nehézkes szituációkban. Nehezítő körülmény emellett, hogy ezekben a fantasztikus körforgalmakban jelzőlámpák is vannak, amik előtt előszeretettel állnak keresztbe a buszok egy befejezetlen sávváltás következményeként.

(A képen a város egyik legforgalmasabb csomópontja, a Plaza Circular látható. (forrás:https://cmonmurcia.com/asi-sera-la-reforma-de-la-plaza-circular-de-murcia/))

 

Érdekesség még, hogy itt Spanyolországban nem garancia, hogy bizonyos megállókban azonnal felvesz a busz; le kell inteni őket. Még nem jöttem rá, pontosan hogyan működik ez, vagy csak annyi a titok nyitja, hogy a nem feltétlen forgalmas megállóknál alapvetően nem áll meg. Mindenesetre mi szeretjük őket leinteni, nem szeretnénk azért elkésni, mert az orrunk előtt ment el a busz. Megemlítendő azonban az is, hogy ha leinted, de nem szeded a lábadat, szívesen dudálnak rád a sofőrök, hogy ugyan kapkodd már magad, mert ő volt a jófej, hogy egyáltalán megállt.

A buszos közlekedéshez hozzá kell tenni, hogy a buszmegálló tábla csak tájékoztató jellegű információ, ugyanis, ha egyszer egy életben annak közelében áll meg a sofőr, akkor illik papot hívni – ilyesmi ugyanis rendkívül ritka. Érthető ez is azonban valamilyen szinten, hiszen többségében az emberek szeretik parkolónak használni a megállókat, vagy arra, hogy a gyereket kidobják gyorsan a suliba. Emellett a megállók elhelyezkedése is vicces néhol – persze csak akkor, ha a buszon ülsz, nem akkor, ha mondjuk mögötte közlekednél -, amikor közvetlen egy zöld lámpa előtt áll meg a jármű, esetleg keresztben az út közepén. Mert igen, ilyen helyeken is szállnak le és fel utasok.

 

Buszmegállóból pakolászó áruszállítók

Néhány szót szólnék a parkolásról is, ami az egyik legkaotikusabb a városban. Mint említettem, az emberek szeretnek buszmegállókban és egyéb indokolatlan helyeken megállni, ami sokszor igencsak akadályozhatja a forgalom haladását. Emellett, sok helyen csak párhuzamos parkolásra van lehetőség, ami abból a szempontból érdekes és vicces nekem, mint gyalog vagy tömegközlekedéssel utazó embernek, hogy a csodálatos megoldásokat elemezgethetem. Amikor két autó közé kell beállni, nem ritka, hogy az előtte és a mögötte lévő is kap egy-egy „koccot”, ami segíti a sikerességet. A legviccesebb számomra az, hogy nekik – az itteni közlekedőknek - ez teljesen normális, és egy kicsi koccanás után nem tűnnek el padlógázzal, hogy senki ne is lássa őket soha többé. Talán nem véletlen, hogy nem igen látni itt ép rendszámtáblával lézengő autót.

Emellett viszont nagyon tetszett az, hogy szinte mindenhol megtalálható legalább épületenként egy mélygarázs. Minden kis boltnak – ami nálunk egy nagyobb Sparnak vagy Tesconak felel meg – biztosan van parkolója a föld alatt, nem is beszélve a panelházakról. Ez tehát egy plusz pont a murciai építészeknek.

 

De akkor mi is a konklúzió? Rájöttünk, hogy nem akarunk autót bérelni, csodálatosan megvagyunk a tömegközlekedéssel, ami viszont elég szervezettnek tűnik, még akkor is, ha három különböző cég viszi a kétféle buszt és az egy villamost. Ebben csupán annyi nehézséget találtunk, hogy bérletet venni a tömegközlekedésre igencsak nehézkes, főleg, mert a jegyirodákban senki nem beszél angolul és még csak meg sem szeretné próbálni.

Bevezető - Első napjaink

 

Bár nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogyan is kezdhetném el ezt a – számomra – később talán nagyon fontos beszámolót, amit az első Erasmus+ élményeimről szeretnék írni, végül úgy döntöttem, csak nekiesek, végül úgyis lesz belőle valami. Tehát itt vagyok, már egy hete Murciában, Spanyolországban, és próbálok a lehető legjobban visszatekinteni az elmúlt napokra úgy, hogy olyan emberek számára is érthetőek legyenek mondataim, akinek soha nem volt hasonló dologban része. Annyit ígérhetek, hogy megkísérlem az itt tartózkodásunkat, az alapvető dolgainkat – lakáskeresés, szocializálódás, nyelvtanulás stb. – őszintén, néhol a maga tökéletlen valójában megfogalmazni.

De akkor talán vágjunk is bele. Először is, miért használom én a többesszám első személyű ragot? A válasz erre felettébb egyszerű és logikus, hiszen az igazság az, hogy két szaktársammal együtt, hárman indultunk el erre a kalandos utazásra. Bár sokan mondták, hogy nem feltétlen kapja meg az ember azt az igazi Erasmus-élményt, ha többedmagával vág neki az utazásnak, mi mégis vállaltuk ezt az apró kockázatot.

Az első néhány napban bevallom, nagyon nagy segítség volt, hogy nem egyedül kóvályogtam, ugyanis pár dologban éppen arra van szükségem, hogy valaki folyamatosan rágja a fülemet, különben nem csinálnám meg végül. Emellett tájékozódni is könnyebb volt, valamint Kinga barátnőmmel olyan szinten kiegészítjük egymást, hogy míg ő kicsit szerényebben szólal meg angolul, én szeretem kifejezni magam a nyelven, még akkor is, ha néha hülyeségeket mondok; ennek ellenére viszont általában ő a szociálisabb, spontánabb, ha arról van szó, hogy le kell szólítani egy embert, és megkérdezni tőle, ha valamit nem találunk. Ilyen tekintetben tehát nem volt panasz.

De milyen is volt az első néhány napunk itt Murciában? Első és talán a legfeltűnőbb dolog talán az volt, hogy míg otthonról őszi időjárásban, hajnalban indultunk el, addig mire ideértünk Alicante repterére, visszaugrottunk 2 hónapot az időben – már a hőmérséklet tekintetében. Bár néhány órát várakoznunk kellett a Murciába tartó buszra a reptéren, mikor kiléptünk, tudatosult bennünk a tény, miszerint Spanyolország legtöbb napsütéses órájával rendelkező városkájába tartunk. A levegő borzasztóan forró volt és kicsit olyan érzés volt lélegezni, mintha egy kazánból kellene az oxigént kiszívnunk.

Ezzel szemben – amiről a későbbiekben is lesz majd szó -, a buszon úgy ment a légkondi, hogy egyből megbántam, hogy a jármű aljába tettem a bőröndömet, amiben a pulcsit hagytam. Ez egyébként nagyon jellemző az egész régióban – és gondolom összességében az országra is -, hogy míg kint 35-40 fokok vannak, addig a boltokban, buszokon és egyéb zárt társasági helyeken jó, ha 15 fokot lehet mérni. Nem tudtuk, de azzal, hogy Spanyolországba jöttünk, végül is kapunk valamit az északi országok klímájából is, habár sokszor egyáltalán nem hiányzik.

 

A buszról leszállva azonnal az első nagyobb problémába ütköztünk, ugyanis addig megvolt a terv, hogy elmegyünk Murciába, viszont az már felettébb hiányosan, hogyan jutunk el a város egyik felében lévő buszmegállótól a körülbelül két és fél kilométernyire lévő átmeneti szállásunkig, a hotelig. Tanácstalanságunk azonban hamar tettrekészségre változott, hiszen kerestünk egy információs pultot, hogy megtudakozzuk, mégis milyen módon lehetséges eljutni a csodás Ibis hotelbe. A pultnál a hölgy igencsak erős akcentussal, motyogva próbálta elmagyarázni, hogy melyik busz mikor megy, de ezt megérteni nagyjából olyan nehéz volt, mint a hároméves unokahúgom mondandóját néha – de talán még az is könnyebb. Beljebb tehát nem lettünk, segítségül hívtuk ezért az azóta is rettentően hasznos google maps-et, amely megmondta, hogy a 44-es busz lesz a befutó, amire felrángattuk a bőröndjeinket és végül sikeresen elindultunk aznapi végső célunkig.

 

Az első nap kihívásait túlélve, a következő napok megpróbáltatásai fenyegetően tornyosultak fölénk, amiket akkor még talán nem is gondoltuk, mekkorák lesznek és mennyi álmatlan éjszakát fognak nekünk okozni.

Lakáskeresés.

Ördögtől való dolognak tűnhet, és valamilyen szinten bizonyosan az is. Egy olyan országban két embernek – hiszen Ingrid addigra már sikeresen elintézte a saját lakását – lakóhelyet keresni, ahol vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kicsit beszélnek angolul, igazi kihívás volt. Ezt persze néha pozitívan, míg ennél többször negatívan fogtuk fel. Az első napok lelkesedése hamar csökkenni látszott, mikor a századik emailre sem érkezett válasz, vagy csak annyi, hogy bocs, a szobák már foglaltak. Kezdtünk kétségbe esni, a lefoglalt hotelben eltölteni szándékozott napjaink fenyegetően fogytak, a whatsappron írt üzenetek felét pedig még csak meg sem nézték.

Egyik alkalommal, egy sikertelen lakásnézés – amit nem is igazán lehet ennek hívni, hiszen a lakást magát végül nem sikerült megnéznünk – után felszálltunk a buszra, én csak annyit mondtam Kingának, hogy most úgy bőgnék egyet, mire azt mondta, ő is. Így esett meg, hogy a világ legromantikusabb programját, a közös bőgést választottuk arra az estére programnak… Egy buszon.

Aztán, mikor már minden bajunk volt, és végső kétségbeesésünkben minden random hirdetésre is írtunk, egy szerda délelőtt megtaláltuk azt a lakást, amiben jelenleg is lakunk. Nem hiába mondják, hogy amikor a gépezet beindul, akkor már könnyű, hiszen a lakásnézés után gyorsan meg is kötöttük a szerződést, és szombat délelőtt a hotelból kicsekkolva megkezdtük azt az életet, amire már megérkezésünk óta borzasztóan vártunk; hogy tudjunk joghurtot, tejet, sonkát és vajat venni – a hotelben ugyanis nem volt hűtőnk.