Túllendülni a nehézségeken

 Ezen rész fogalmazása közben az első kint töltött hónapon túl vagyunk, ami lehet egyben elkeserítő, de vidám és reményt adó is, hiszen sikerült! De mégis micsoda? Sikerült lakást találni és sikerült elintézni azokat a dolgokat is, amik az első héten a legnagyobb stresszforrások voltak. A mai részben egy kicsit ezekbe a dolgokba szeretnék bepillantást engedni, hiszen mind tudjuk, hogy az Erasmus mobilitás nem csak móka és kacagás.

A lakáskeresés okozta bonyodalmakról már az első részben meséltem, azonban nem ez volt az egyetlen aggodalomra okot adó téma. Második héten beköltöztünk, megismerkedtünk a lakótársunkkal – aki egyébként amerikai és az egyik legédesebb ember, akivel találkoztam. Kezdődhetett tehát az a rész, amiért tulajdonképpen jöttünk; a tanulás.

Első két héten egy intenzív nyelvkurzusban vettünk részt, ami – tekintve, hogy egyikünk sem szólalt meg még soha spanyolul – meglehetősen nehéznek és soknak bizonyult egyszerre. Nyilván nem vártunk csodát ettől a néhány alkalomtól, de azért egy kevés dolgot el tudtunk sajátítani (én például már a legnagyobb magabiztossággal kérdezem meg a boltban, vagy vendéglátóipari egységekben, hogy tudok- e kártyával fizetni) – minden másra meg ott a google fordító.

Szeretnék neki egyébként egy külön bekezdést szentelni, mert tudom, mennyire rossz híre van a google csodás találmányának – bizonyára nem minden ok nélkül - de számunkra a fulladozó ember mentőöve lett kint tartózkodásunk során. A spanyolok összességében ráadásul rendkívül türelmesek is, mikor próbálunk nekik valamit elmagyarázni, és segítségül hívjuk a telefonunkat, hiszen készségesen megvárják, és ha az kell, bepötyögik a választ is. Így ugrabugrálunk át a nyelvi nehézségeken a mindennapi életben.

A nyelvre tehát megszületett a legalapvetőbb válasz, de mi a helyzet az egyetemi ügyintézésben tapasztalható fejetlenséggel? Nos, bár én csak a UCAM csodás szervezetéről tudok nyilatkozni, az biztos, hogy rengetegszer megemlegettük, hogy egy magánegyetemhez képest, ahova emberek súlyos milliókat fizetnek egy évben, kifejezetten gyenge minden, ami a hivatalos dolgokkal kapcsolatos. Ez pedig nemcsak a mi véleményünk, hanem az itt tanuló diákok nagy részéé is.

Kezdődött minden azzal, hogy az itteni koordinátorunk még a kijövetelünk előtt leszögezte, hogy ő nem hajlandó két féle papírt kiállítani, csak egyet, szóval a mínuszegyedik pillanatban döntsük el, hogy számunkra melyik szükséges – hozzáteszem, a két papírnak köze nem volt egymáshoz. Mi persze belefutottunk a csőbe; az otthoni egyetem már nagyon várta az Arrival Formot, mi pedig még a világ végéig is elmentünk, hogy megkaparintsuk a hőn vágyott dokumentumot. Végül Kinga és Ingrid temperamentumának köszönhetően sikerült az expedíció, és az otthoni koordinátorunk is rendkívül megértő volt, tehát minden jó, ha a vége jó.

Szintén az ügyintézéssel kapcsolatos gondok akkor is megjelentek, mikor a minden erasmusos által jól ismert Learning Agreementet módosítani kellett, hiszen a több évfolyamból felvett órák bizony sok esetben ütköztek egymással. Három alkalommal írtam át a tanulmányi szerződést és már én szégyelltem magam, hogy folyamatosan zaklatom az itteni és az otthoni koordinátorunkat is, hogy légyszi-légyszi írd alá megint, de végül sikerült mindent elintézni ezzel kapcsolatban is. Az persze már másik kérdés, hogy ez alatt az idő alatt hány hajszálamat téptem ki, és mennyire kapartam le a falat. Tagadhatatlanul voltak olyan idők, amikor életem legcifrább káromkodásai hagyták el a szám, nem beszélve arról, amit szerencsétlen messenger csoportunk látott ezekben a napokban; és persze sírásból is volt sok, de kétségtelenül akkor szép az élet, mikor zajlik.

Az utolsó dolog, amiről beszélni szeretnék nem más, mint a helyijáratos bérlet. Szerencsére megismertünk egy itt tanuló magyar lányt, aki tudott néhány dolgot a városról, így a közlekedésről is. Ennek ellenére nagyon nehéz volt rájönnünk, hogyan ne dobjunk ki az ablakon havi 30-40 eurót csak arra, hogy eljussunk a város másik végében található egyetemre minden nap, majd onnan vissza is. Az előző részek egyikében már említettem, hogy a helyijáratos közlekedést három nagy cég üzemelteti – a sárga LAT, a piros Transportes de Murcia (ami bár a nevéből adódóan egy összefoglaló név is lehetne, de ez ne tévessze meg a kedves olvasót, a dolgok nem ilyen egyszerűek errefelé), valamint a Tranvía villamos. Ezek közül nekünk csupán a LAT busz és a villamos a megfelelő, ugyanis a piros busz a közelébe sem megy az egyetemnek.

Az első héten olyan feltölthető kártyát vettünk, ami mindhárom szolgáltatásra jó, az egyetlen baj csak az volt, hogy csupán néhány centtel került így kevesebbe az egyébként meglehetősen drága jegy (1,80 euró), mint alapvetően. A második kártyánk hosszas sorbaállás (30 perc-1 óra) után egy hasonló plasztik kártya lett, ami szintén feltöltős, de már 50-60 centtel kevesebbe került ezzel a jegy. Mi azonban láttuk másoknál, hogy lehet szerezni korlátlan kártyát, ami tulajdonképpen egy havi bérletnek felel meg. Az utánajárás csak egy villamosútba került a semmi közepére, ahonnan üres kézzel távoztunk, de legalább megtudtuk, hogy a három járműre ilyen összefoglaló bérlet nem létezik, így döntenünk kellett. A legkézenfekvőbb döntés született, hiszen a LAT busz felénk is közlekedett – azt hagyjuk, hogy mennyi késéssel -, a villamos 20 perc sétára volt, a piros busz pedig, mint már említettem, meg sem közelítette az egyetemet, így egy csodás sárga kártyánál maradtunk, aminek az ára 23 euró havonta. Nem egy BKV bérlet, nem is egy pécsi, de a korlátlanságát mindenesetre igyekszünk a lehető legjobban kihasználni, és nagyon boldogok vagyunk, hogy végre nem kell azon aggódni, hogy mennyi pénz van még a kártyán.

Nehézségek tehát mindig vannak – és akkor azt még nem számoltam bele, hogy csoportmunkában kell dolgozni az egyik órámon, mert az nyilván otthon is nehézség lenne -, de csak rajtam múlik, hogyan reagálok rájuk. Sokszor sokkal egyszerűbb lenne földhöz vágni magam és ordítani egy órán keresztül, csak sajnos attól semmi nem oldódik meg. Nem hiába mondják, hogy az Erasmus egy önismereti tréning is, mert feszegetem a határaimat – vagy ha én nem, akkor mások biztosan – és kilépek a komfortzónámból a lehető legtöbb szituációban. Tehát leendő Erasmus hallgatók! Ne ijedjetek meg, ha az elején nehéz, mert mindenkinek az, de higgyétek el, minden egyenesbe jön majd.

Murcia 101 – Közlekedés

 Már ideérkezésünk után közvetlen is rengeteget gondolkodtam rajta, hogy mégis miről szeretnék majd írni, ha végül ténylegesen ráveszem magam a blogolása. Ezekre a gondolatokra, dolgokra találtam ki a „Murcia 101”-t (azaz Murciáról kezdőknek), ami az alapvető dolgokkal igyekszik megismertetni az olvasót. Nem is volt nagyon kérdés, hogy a közlekedés az egyik nagy téma lesz.

Már a reptérről a városba vezető út is érdekesen kezdődött, ugyanis több, mint egy órát késtünk a rettentő dugó miatt, amit – mint kiderült – balesetek okoztak. Ezzel így összességében nem is volt probléma, hiszen egyikünk budapesti révén pontosan tudja, milyen az igazi dugó, valamint a maradék két ember is járt már autópályán, így nem botránkoztunk meg nagyon azon, hogy beálltak a sávok.

Ennél nagyobb volt a meglepődés, mikor megérkezésünk utáni napokon elkezdtünk a városban felfedezni helyeket, vagy csupán kiültünk a hotelhoz igen közel lévő körforgalom melletti parkba sörözni. Zárójeles megjegyzés, hogy mikor még nem voltunk tisztában az itteni viszonyokkal, gondolkodtunk rajta, hogy bérlünk autót, és úgy próbáljuk a lehető legjobban bejárni a helyet.

Erről a tervünkről abban a pillanatban lemondtunk, hogy megláttuk, az egysávos körforgalom fogalmát nem igazán ismerik errefelé, a minimum általánosan a három, de forgalmasabb helyeken nem ritka az ötsávos sem. Ez azért felettébb érdekes, mert láthatóan cseppet sem tudják használni ezeket az itt közlekedők. Az irányjelző villódzása csodaszámban megy, a duda viszont annál elfogadottabb megoldás a nehézkes szituációkban. Nehezítő körülmény emellett, hogy ezekben a fantasztikus körforgalmakban jelzőlámpák is vannak, amik előtt előszeretettel állnak keresztbe a buszok egy befejezetlen sávváltás következményeként.

(A képen a város egyik legforgalmasabb csomópontja, a Plaza Circular látható. (forrás:https://cmonmurcia.com/asi-sera-la-reforma-de-la-plaza-circular-de-murcia/))

 

Érdekesség még, hogy itt Spanyolországban nem garancia, hogy bizonyos megállókban azonnal felvesz a busz; le kell inteni őket. Még nem jöttem rá, pontosan hogyan működik ez, vagy csak annyi a titok nyitja, hogy a nem feltétlen forgalmas megállóknál alapvetően nem áll meg. Mindenesetre mi szeretjük őket leinteni, nem szeretnénk azért elkésni, mert az orrunk előtt ment el a busz. Megemlítendő azonban az is, hogy ha leinted, de nem szeded a lábadat, szívesen dudálnak rád a sofőrök, hogy ugyan kapkodd már magad, mert ő volt a jófej, hogy egyáltalán megállt.

A buszos közlekedéshez hozzá kell tenni, hogy a buszmegálló tábla csak tájékoztató jellegű információ, ugyanis, ha egyszer egy életben annak közelében áll meg a sofőr, akkor illik papot hívni – ilyesmi ugyanis rendkívül ritka. Érthető ez is azonban valamilyen szinten, hiszen többségében az emberek szeretik parkolónak használni a megállókat, vagy arra, hogy a gyereket kidobják gyorsan a suliba. Emellett a megállók elhelyezkedése is vicces néhol – persze csak akkor, ha a buszon ülsz, nem akkor, ha mondjuk mögötte közlekednél -, amikor közvetlen egy zöld lámpa előtt áll meg a jármű, esetleg keresztben az út közepén. Mert igen, ilyen helyeken is szállnak le és fel utasok.

 

Buszmegállóból pakolászó áruszállítók

Néhány szót szólnék a parkolásról is, ami az egyik legkaotikusabb a városban. Mint említettem, az emberek szeretnek buszmegállókban és egyéb indokolatlan helyeken megállni, ami sokszor igencsak akadályozhatja a forgalom haladását. Emellett, sok helyen csak párhuzamos parkolásra van lehetőség, ami abból a szempontból érdekes és vicces nekem, mint gyalog vagy tömegközlekedéssel utazó embernek, hogy a csodálatos megoldásokat elemezgethetem. Amikor két autó közé kell beállni, nem ritka, hogy az előtte és a mögötte lévő is kap egy-egy „koccot”, ami segíti a sikerességet. A legviccesebb számomra az, hogy nekik – az itteni közlekedőknek - ez teljesen normális, és egy kicsi koccanás után nem tűnnek el padlógázzal, hogy senki ne is lássa őket soha többé. Talán nem véletlen, hogy nem igen látni itt ép rendszámtáblával lézengő autót.

Emellett viszont nagyon tetszett az, hogy szinte mindenhol megtalálható legalább épületenként egy mélygarázs. Minden kis boltnak – ami nálunk egy nagyobb Sparnak vagy Tesconak felel meg – biztosan van parkolója a föld alatt, nem is beszélve a panelházakról. Ez tehát egy plusz pont a murciai építészeknek.

 

De akkor mi is a konklúzió? Rájöttünk, hogy nem akarunk autót bérelni, csodálatosan megvagyunk a tömegközlekedéssel, ami viszont elég szervezettnek tűnik, még akkor is, ha három különböző cég viszi a kétféle buszt és az egy villamost. Ebben csupán annyi nehézséget találtunk, hogy bérletet venni a tömegközlekedésre igencsak nehézkes, főleg, mert a jegyirodákban senki nem beszél angolul és még csak meg sem szeretné próbálni.

Bevezető - Első napjaink

 

Bár nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogyan is kezdhetném el ezt a – számomra – később talán nagyon fontos beszámolót, amit az első Erasmus+ élményeimről szeretnék írni, végül úgy döntöttem, csak nekiesek, végül úgyis lesz belőle valami. Tehát itt vagyok, már egy hete Murciában, Spanyolországban, és próbálok a lehető legjobban visszatekinteni az elmúlt napokra úgy, hogy olyan emberek számára is érthetőek legyenek mondataim, akinek soha nem volt hasonló dologban része. Annyit ígérhetek, hogy megkísérlem az itt tartózkodásunkat, az alapvető dolgainkat – lakáskeresés, szocializálódás, nyelvtanulás stb. – őszintén, néhol a maga tökéletlen valójában megfogalmazni.

De akkor talán vágjunk is bele. Először is, miért használom én a többesszám első személyű ragot? A válasz erre felettébb egyszerű és logikus, hiszen az igazság az, hogy két szaktársammal együtt, hárman indultunk el erre a kalandos utazásra. Bár sokan mondták, hogy nem feltétlen kapja meg az ember azt az igazi Erasmus-élményt, ha többedmagával vág neki az utazásnak, mi mégis vállaltuk ezt az apró kockázatot.

Az első néhány napban bevallom, nagyon nagy segítség volt, hogy nem egyedül kóvályogtam, ugyanis pár dologban éppen arra van szükségem, hogy valaki folyamatosan rágja a fülemet, különben nem csinálnám meg végül. Emellett tájékozódni is könnyebb volt, valamint Kinga barátnőmmel olyan szinten kiegészítjük egymást, hogy míg ő kicsit szerényebben szólal meg angolul, én szeretem kifejezni magam a nyelven, még akkor is, ha néha hülyeségeket mondok; ennek ellenére viszont általában ő a szociálisabb, spontánabb, ha arról van szó, hogy le kell szólítani egy embert, és megkérdezni tőle, ha valamit nem találunk. Ilyen tekintetben tehát nem volt panasz.

De milyen is volt az első néhány napunk itt Murciában? Első és talán a legfeltűnőbb dolog talán az volt, hogy míg otthonról őszi időjárásban, hajnalban indultunk el, addig mire ideértünk Alicante repterére, visszaugrottunk 2 hónapot az időben – már a hőmérséklet tekintetében. Bár néhány órát várakoznunk kellett a Murciába tartó buszra a reptéren, mikor kiléptünk, tudatosult bennünk a tény, miszerint Spanyolország legtöbb napsütéses órájával rendelkező városkájába tartunk. A levegő borzasztóan forró volt és kicsit olyan érzés volt lélegezni, mintha egy kazánból kellene az oxigént kiszívnunk.

Ezzel szemben – amiről a későbbiekben is lesz majd szó -, a buszon úgy ment a légkondi, hogy egyből megbántam, hogy a jármű aljába tettem a bőröndömet, amiben a pulcsit hagytam. Ez egyébként nagyon jellemző az egész régióban – és gondolom összességében az országra is -, hogy míg kint 35-40 fokok vannak, addig a boltokban, buszokon és egyéb zárt társasági helyeken jó, ha 15 fokot lehet mérni. Nem tudtuk, de azzal, hogy Spanyolországba jöttünk, végül is kapunk valamit az északi országok klímájából is, habár sokszor egyáltalán nem hiányzik.

 

A buszról leszállva azonnal az első nagyobb problémába ütköztünk, ugyanis addig megvolt a terv, hogy elmegyünk Murciába, viszont az már felettébb hiányosan, hogyan jutunk el a város egyik felében lévő buszmegállótól a körülbelül két és fél kilométernyire lévő átmeneti szállásunkig, a hotelig. Tanácstalanságunk azonban hamar tettrekészségre változott, hiszen kerestünk egy információs pultot, hogy megtudakozzuk, mégis milyen módon lehetséges eljutni a csodás Ibis hotelbe. A pultnál a hölgy igencsak erős akcentussal, motyogva próbálta elmagyarázni, hogy melyik busz mikor megy, de ezt megérteni nagyjából olyan nehéz volt, mint a hároméves unokahúgom mondandóját néha – de talán még az is könnyebb. Beljebb tehát nem lettünk, segítségül hívtuk ezért az azóta is rettentően hasznos google maps-et, amely megmondta, hogy a 44-es busz lesz a befutó, amire felrángattuk a bőröndjeinket és végül sikeresen elindultunk aznapi végső célunkig.

 

Az első nap kihívásait túlélve, a következő napok megpróbáltatásai fenyegetően tornyosultak fölénk, amiket akkor még talán nem is gondoltuk, mekkorák lesznek és mennyi álmatlan éjszakát fognak nekünk okozni.

Lakáskeresés.

Ördögtől való dolognak tűnhet, és valamilyen szinten bizonyosan az is. Egy olyan országban két embernek – hiszen Ingrid addigra már sikeresen elintézte a saját lakását – lakóhelyet keresni, ahol vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon kicsit beszélnek angolul, igazi kihívás volt. Ezt persze néha pozitívan, míg ennél többször negatívan fogtuk fel. Az első napok lelkesedése hamar csökkenni látszott, mikor a századik emailre sem érkezett válasz, vagy csak annyi, hogy bocs, a szobák már foglaltak. Kezdtünk kétségbe esni, a lefoglalt hotelben eltölteni szándékozott napjaink fenyegetően fogytak, a whatsappron írt üzenetek felét pedig még csak meg sem nézték.

Egyik alkalommal, egy sikertelen lakásnézés – amit nem is igazán lehet ennek hívni, hiszen a lakást magát végül nem sikerült megnéznünk – után felszálltunk a buszra, én csak annyit mondtam Kingának, hogy most úgy bőgnék egyet, mire azt mondta, ő is. Így esett meg, hogy a világ legromantikusabb programját, a közös bőgést választottuk arra az estére programnak… Egy buszon.

Aztán, mikor már minden bajunk volt, és végső kétségbeesésünkben minden random hirdetésre is írtunk, egy szerda délelőtt megtaláltuk azt a lakást, amiben jelenleg is lakunk. Nem hiába mondják, hogy amikor a gépezet beindul, akkor már könnyű, hiszen a lakásnézés után gyorsan meg is kötöttük a szerződést, és szombat délelőtt a hotelból kicsekkolva megkezdtük azt az életet, amire már megérkezésünk óta borzasztóan vártunk; hogy tudjunk joghurtot, tejet, sonkát és vajat venni – a hotelben ugyanis nem volt hűtőnk.